Könyvtáros, 1965 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1965-10-01 / 10. szám
nem észrevétlen (igen ritka a lábjegyzet!), és ezért munkája az átlagos képzettségű olvasónak is ajánlható, megértése alig igényel nagyobb erőfeszítést, mint a napisajtó figyelmes olvasása. Az áttekinthetőség elsősorban annak köszönhető, hogy Colletti csak az első három fejezetben követi szorosan a történeti időrendet, amíg a nácizmus történeti előzményeit, a nemzetiszocialista párt megalakulásának folyamatát, a hatalomátvételt és az új államrend megszilárdulását írja meg. Eztán azonban szem előtt tartja, hogy a hitleri Németországnak nem történetét, hanem portréját akarja adni. Külön fejezetet kap a háborús gazdaság, az SS szerepe, a náci terjeszkedés, a katonai hódítások időszaka, de ezután pl. nem a visszavonulás és vereség következik, hanem két fejezet a sikerek eredményéről: egyik „Európa új rendjéről”, más szóval a megszállt országokban gyakorolt diktatúráról, a másik a náciellenes mozgalmakról, és csupán az utolsó, tizedik fejezet foglalkozik az addigiak szükségképpeni következményével, a hitleri birodalom bukásával. Kétségtelen, hogy a kis terjedelmű könyv csak mintegy madártávlati képet ad a tárgyról, de a kép arányos, sehol nem időz a zsurnalisztikai érdekességeknél (amelyeknek más művekben van létjogosultságuk), a náci devizapolitikának pl. több helyet szentel, mint Hitler és Éva Braun házasságának, é. i. t. Kétségtelen továbbá, hogy egyik-másik időszakról például a háborúról, újat nemigen mond, de van néhány fejezete, amely a magyarul eddig megjelent munkáknál jóval bővebb tájékoztatást nyújt: pl. ilyen „A nemzetiszocializmus hatalomra jutásának történelmi és ideológiai előfeltételei”, vagy „Az NSDAP megalakulásától a hatalomrajutásig 1919— 1933” c. fejezet. (Gondolat, 385 1., 24,50 Ft) Lékay Ottó :KÉZIKÖNYVTÁR A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE IV. Ha azt vizsgáljuk, mi újat tartalmaz elődeihez képest és miben különbözik tőlük az új nemzeti irodalomtörténet, melynek immár negyedik kötete is kezünkben van, a legtöbb meglepetést éppen ez a rész kínálja. Beöthy Zsolt irodalomtörténete Arany Lászlót még csak imitt-amott, futólag emlegette mint népmesegyűjtőt és műfordítót, s a Nagy—Pintér is csupán, két gyenge lapot szánt neki — az új munka külön fejezetben (mégpedig az egyik legszebb fejezetben) tárgyalja, tizennyolc lapon! Asbóth János és Toldy István, Papp Dániel és Justh Zsigmond s annyian mások: ha egy-egy esszét vagy disszertációt írtak is már róluk, portréjuk most először ágyazódott be az irodalomtörténeti folyamat ábrázolásába. Persze vélhetné valaki: könnyű volt ezekről újat mondani, hiszen többnyire „századvégi” írók, és ez a kor tudvalévően egyik leginkább elhanyagolt része irodalmunknak, hiszen még tisztességes neve sincs (egyébként az új irodalomtörténet sem tud ilyet adni neki, mert „A nemzeti-polgárosult irodalom differenciálódásának második szakasza: az utolsó századnegyed”: jó-jó, de nem elég tömör) —• valóban igaz, hogy a századvég irodalmáról szinte „minden új”, de mennyi fáradsággal járt ezt az újat a felszínre hozni! És ha csak a feldolgozott anyag kínálna újdonságot — de újszerű, legalább a kötet jobb lapjain, a tárgyalásmód is: nem bánik fösvényen a színekkel, szívesen kirándul egy-egy hasonlatért, szemnyitogató asszociációért, gyűjti az élvezetes idézeteket, s elbírja a filozofikus megállapítások súlyát. Gozsdu Elekről például nemcsak azt tudjuk meg, hogy élt ettől eddig s ilyen és ilyen regényeket és novellákat írt; megtudjuk azt is, hogy kedvelte Whistler és Booklin festészetét, hogy felesége piperés dáma volt, „aranypáva” (Gozsdu szavával), ő maga Kis Józseffel járogatott vadászni, s a kávéházban, ahol baráti társaság várta, a nihilizmus, Dosztojevszkij és Turgenyev volt a vitatéma, „este 8—9 órától éjfél után egy óráig” — melyik régebbi irodalomtörténeti kézikönyvben találunk ilyen eleven színfoltokat? Újszerűségre törekedve, az irodalomtörténeti mű szerzői sokban mégis ragaszkodtak a hagyományoshoz, a nemzedékek szavazataival kialakult értékrendhez, és sikerült elkerülniük azt a korábban divatos türelmetlenséget, mely például Kemény Zsigmondiél jóformán csak mint reakciós mumusról volt hajlandó tudomást venni. Ez a nagy író most megkapja a klasszikusoknak járó terjedelmes fejezetet és illő értékelést (ha majd további kutatások kellőképpen 627