Könyvtáros, 1967 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1967-03-01 / 3. szám
irodalmáról pedig objektív hangjával tűnik ki: problémákat vet fel, újabb kérdésekre és hipotézisekre ösztönöz. Később mindkét lehetőséget beteljesítette: Bóka egyszerre villantott fel eleven ötleteket és mutatta fel egy-egy kérdés filológiai biztonságú megoldását; egyszerre alkotott maradandót a kísérletező esszé és a tudományos tanulmány műfajában. Legjobb írásai e két szemléletmód erényeit egyesítették: A lírikus Arany, a harcos költőt felfedező A másik Juhász Gyula, a Vörösmarty akadémikus, a Bródy kisregényei irodalmunk kulcsproblémáihoz nyúlnak, tárgyismeret és ötletgazdagság ölt bennük testet. Ezekre az írásokra épülnek utolsó éveinek nagyszerű eredményei. Az irodalomtudomány XX. századi problémái című tanulmány a kor világképének átalakulását dolgozza fel. Ezt az alakulóban, forrongásban levő világképet, írói magatartást nyomozzák azok az esszék, miket Kuncz Aladárról, Kosztolányiról, Füst Milánról és Ignotusról írt. Bóka két kötete majdnem annyi, mint egy irodalmi lexikon, legalábbis a huszadik századból mindenkiről írt, akivel a magyar irodalomtörténetnek érdemes foglalkoznia. De éppígy érdekelte az elmélet, a stilisztika, a nyelvtudomány. Francia útirajzai a műfaj remekei, „arcképvázlataiban” pedig sajátos műfajt: szubjektívemlékező miniatűr esszét alkotott. Könnyen írt, de komolyan fogta fel feladatát: az esszéírást, a kiritikát szolgálatnak, közérdekű hivatásnak és személyes vallomásnak tudta. Verseket és regényeket is alkotott, mégis: esszéiben nem kevésbé zárja ki önmagát, mint más munkáiban. Bóka tudta, hogy a tanulmány maga is irodalom. Sőtér István könyve: a Tisztuló tükrök a modern magyar irodalom arcképcsarnoka. Többnyire portrékat ír, foglalkozik a századforduló mestereivel, a Nyugat nagy nemzedékével, legtöbbet azonban a két világháború közötti kor alkotóival, saját nemzedéktársaival. Irodalomeszményét a kötet ars poetica jellegű bevezetője fogalmazza meg. Sőtér a klasszicizmus ideálját választotta. Az ő értelmezésében azonban ez a fogalom elvesztette iskolás jellegét és egy magasrendű szintetikus élet- és művészeteszmény kifejezője lett. „A klasszicizmus nem a hidegség művészete, hanem a nyugalomé, a szépségé, a gyönyöré, a bőségé” — vallotta egyik régebbi írásában. Ezért fordult oly szívesen azokhoz, akik mintegy e modern klasszicizmus intellektuális és igényes magatartását fejezték ki: külföldön Gide-hez, Giraudoux-hoz, itthon Babitshoz, József Attilához. Ezért vonzódik a századforduló kemény és tárgyias realistájához, Török Gyulához, s ezért ír oly értő és értékelő módon realista nemzedéktársairól: Déryről, Hevesi Andrásról, Keszi Imréről, Németh László és Illyés drámáiról. Sőtér klasszicizmusa olyan szemlélet, mely magába fogadta a modern irányzatok kísérletező vagy játékos elemeit is, illetve ezeket az elemeket is klasszicista eszméinek szolgálatába tudta állítani. Ezért méltányolhatja azokat a költőket, írókat, akik az avantgárd lázadástól, vagy a játéktól jutottak el a törvények megfogalmazásáig: Kassákot, Szabó Lőrincet, Szerb Antalt, Gellérit. Róluk mindannyiukról találó portrékat rajzol. Eszményeit — s talán nem véletlenül — mégis akkor fedezi fel másokban a legjobban, amikor a tárgyilagosság művészeiről, az esszé és a tanulmány mestereiről szól. Horváth Jánosról, Szerb Antalról, Halász Gáborról, Gyergyai Albertról, Kardos Lászlóról és Révai Józsefről igényes és eleven arcképeket olvasunk. Sőtér könyve szándékosan megkomponált egység, egyáltalában nem alkalmi tanulmánykötet. Eszményvilága — mit előbb a klasszicista jelzővel illettünk — jelenti a kötet rendező elvét: hozzá méri a jelenségeket, általa kapnak a tárgyalt írók megítélést és magyarázatot. Tanulmányainak nagy része eddig sem volt ismeretlen, így együtt mégis eleven és egységes szervezetet alkotnak: a magyar esszéirodalom egyik legrokonszenvesebb és legszínvonalasabb könyvét. Az „esszéíró nemzedék” mellett persze még más körök, más irányzatok is tevékenykedtek: így Horváth János nemes objektivizmusának követői, a nyugatos eszté- 4* 171