Könyvtáros, 1967 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1967-03-01 / 3. szám

KÖNYVE­KRŐL ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK 1. A műfaj becsülete Amikor szemügyre vesszük azokat a könyveket, miket a magyar esszéírás és kritika elmúlt hónapjai tornyoznak elénk, először a műfaj sorsára és becsületére gondolunk. Olvasóközönségünk idegenkedve néz a tanulmányra, a kritikusok pedig mintha megvetnék máskor büszkén vállalt mesterségüket, általában szóra sem méltatják az esszéirodalom köteteit. Valljuk meg, különös, hogy egy-egy gyengécske regény, tehetségtelen verseskötet gyakran több figyelmet, sőt elismerést kap, mint valamely érdekes és gazdag tanulmánygyűjtemény. Mindez azért van így, mert a napjainkban is érvényes műfaji kategóriák — a líra, az epika, a dráma — nem adnak helyet az esszéírás termékeinek. Már­pedig — gondolhatja a korral haladni nem szerető kritikus és olvasó — aminek a kész dobozokban nincs helye, az nem létezik; ami nem fér el a műfaji csoportokban, az nem irodalom. Ezzel a napi gyakorlattal persze olyan írásokat kellene kiragadnunk a magyar irodalom törté­netéből, mint Gyulai Pál kritikái, Kemény Zsigmond tanulmányai, Péterfy és Babits esszéi, Szerb Antal irodalomtörténetei. Pedig ezek nem csupán irodalomról készült művek, hanem­ maguk is az irodalom részesei. Ezért írhatta Halász Gábor harminc éve, érvként a műfaj becsületéért: „A kritikusi munka mélységesen rokon... a te­remtő alkotással, mint az író, úgy bontja szét ő is különféle színre a ködös élményt. És ahogy az író, akármilyen passzív, ha ír, értékeli az életet, a kritikus is értékeli a maga világát: a könyveket.” Azt hiszem, igaza volt. A kritika, az esszé, a tanulmány — maga is irodalom. Persze nem a pársoros alkalmi könyvismertetésekre gondolok. Viszont az is közismert, hogy nem minden irodalom, amit például „regény” minő­sítéssel hoznak forgalomba. A tehetség, az etika, a munka minden műfajban: lírában, epikában, drámában — és esszében egyaránt kötelező. Az alábbi könyveket — két tanulmányíró nemzedék műveit — tehát irodalmi alkotásoknak tekintjük. Olvasni kell őket, fel-fellapozni, nem csak akkor, ha vala­milyen szakkérdésben várjuk tőlük az eligazítást. Azt hiszem, leghelyesebb, ha be­vezetőként erre biztatjuk az olvasót. 2. Az idősebb nemzedék Bóka László és Sőtér István kötetei az úgynevezett „esszéíró nemzedék” gon­dolkodását, érdeklődését vázolják elénk. E nemzedék a két háború között fogalmazta újjá a műfaj ars poeticáját. Addig a modern magyar esszé — Ady, Babits, Kosztolányi Zollán — a nyugatos szellem önigazolása volt. Az új esszéisták — Halász Gábor, Németh László, Szerb Antal, Cs. Szabó László, Illés Endre, Bóka László és Sőtér István — viszont a szó eredeti értelmében kísérletnek tekintették a tanulmány mű­faját. Bizalmatlanok voltak az örökül kapott világnézettel és ízléssel szemben, tájé­kozódni akartak a kor nagy ellentmondásai között, össze akarták foglalni a múlt értékeit, s lehetőleg ki akarták kémlelni a fenyegető jövőt. Az ő körükben, gondo­lataikkal egyetértve és vitázva nőtt fel Bóka és Sőtér esszéíró művészete. A Válogatott tanulmányok és a Könyvek, gondok két testes kötete szinte a tanul­mányíró Bóka László egész tevékenységéről képet ad. A fiatal Bóka bizonyos szel­lemi tornát keresett az esszé műfajában: a lélek, a mű problémáit akarta felfejteni, általában a bravúros munkára serkentő, nehéz feladatokat kínáló témák vonzották. Elsősorban a portré, valamely jelentékeny és arcát elkendőző egyéniség rajza, ma­gyarázata. így írta első sikeres tanulmányát mesteréről, a tudós Gombocz Zoltánról, majd sorra Justh Zsigmondról, Bartókról, Babitsról. Portréiban egyszerre tudta meg­ragadni az embert és a kort, a kettő kölcsönösségére építette gondolatait. Hiteles képet festett, legfőbb erényei közé tartozik a tiszta meghatározás, a pontos rajz, a megfontolt ítélkezés. Mégis személyes műveket alkotott: hősét író módjára idézte maga elé, legendásan érzékletes és elegáns stílusban írt. Ifjúságában a lélek vonzotta, az összefüggések nyomozásába vetette magát, vitázó kedvvel és szellemesen intézte el a kor talmi nagyságait, fonák jelenségeit. A férfikor megnyíló lehetőségeit két tanulmány mutatja be: az 1947-ben írt József Attila szuggesztív és elegáns portrét rajzol, az 1948-as A XVIII. század magyar 170

Next