Könyvtáros, 1990 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1990-06-01 / 6. szám

nyek jelentek meg (alighanem a hiányos infor­mációáramlás miatt azonban ezek leginkább a budapesti, azon belül is az Országos Széchényi Könyvtárhoz kapcsolódó beszámolók voltak). Külföldi híreket is közölt külön rovatban a lap; ezek váltakozva hol a külföldi könyv­tárügyről számoltak be, hol a külföldi bibliofí­­lia és könyvkereskedelem érdekesebb esemé­nyeiről. Rendszeresen jelentek meg recenziók a szakirodalomról és „külföldi folyóiratszem­le” rovatcím alatt a fontosabb könyvtári perio­­dikumok cikkeinek címeit is közölték. A folyó­irat utolsó oldala hirdetéseket tartalmazott a Lantos cég különböző eseményeiről, kiadvá­nyairól. A szerkesztőnek sikerült megnyernie az idő­sebb, neves pályatársakat is munkatársnak, de a cikkek nagyobb részét a viszonylag fiatal vagy éppen pályakezdő szakemberek írták. A legtöbb cikket Asztalos Miklós jegyezte, mellette Fitz József, Gronovszky Iván,Joó Ti­bor, Kozocsa Sándor, Kardos Tibor, Kniezsa István, Tolnai Gábor, Trócsányi Zoltán volt a leggyakoribb szerző, de írt a lapba Baráti De­zső, Bay Ferenc, Clauser Mihály, Dercsényi Dezső, Enyvvári Jenő, Isoz Kálmán, Jancsó Elemér, Jaschik Álmos, Kner Imre, Ortutay Gyula, Pánity Vukoszava, Tarr László is. A nagyobb cikkek egy része könyvtártörté­neti témájú volt. Elsősorban neves magán­gyűjtők, tudósok, írók gyűjteményeit mutatták be ezek az írások (Faludi Ferenc, Gyulai Pál, Bölöni Farkas Sándor, Batsányi János, Justh Zsigmond, Kisfaludy Sándor, Madách Imre, Gombocz Zoltán, Rauter Camillo, Mátyás Fló­rián, Klebelsberg Kunó, Szalay József könyvtá­rát ismertette egy-egy írás); jelent meg cikk Zrínyi Miklós széljegyzetekkel ellátott köny­veiről, a Nyírkállói Kódexről, az Admonti Kó­dexről, a kolozsvári Szent Mihály templom XVI. századi könyvtáráról és egyéb történeti témákról is. A könyvművészet kérdéseivel több cikk foglalkozott: Kner Imre a „szép” könyvekről írt, Drescher (Szentkuthy) Pál a bibliofíliáról, Trócsányi Zoltán művelődéstör­téneti írásaiban a magyar könyv múltjából vil­lantott fel színes epizódokat. A könyvtárosképzés ügyével kiemelten fog­lalkozott a Könyvtári Szemle. Valójában a lap hasábjain kezdett körvonalazódni a néhány év múlva létrejövő könyvtárosképző tanfolyam programja. Asztalos Miklós a 2. számban vá­zolta elképzeléseit. Érvelésében figyelemre méltó, hogy a szakmai indokok mellett a pálya presztízsének növekedését is a képzéstől várta : „A könyvtárosi pálya felelősséget követel s megkövetelheti azt is, hogy jelentőségét intéz­ményesen és külsőségekben is elismerjék.” Írásához Fitz József szólt hozzá a következő számban, egyben mellékelve a könyvtároskép­zéssel foglalkozó írások bibliográfiáját. Fitz a könyvtárosképzést a megalakuló, szervezés alatt levő könyvtáros egyesülethez kívánta kapcsolni, mert „könyvtárosképzés azokban az országokban van, melyekben a könyvtárosok­nak rendjük súlyát és tekintélyét kifejező or­szágos egyesülete van”. Pfeifer Károly debre­ceni könyvtáros a képzés hiányának okát abban látta, hogy „A magyar könyvtáros még nem tudta túltenni magát régi nagy hibáján, még most is túlságosan szerény... Elfelejti, hogy kultúrmunkát végez, melyre több figyelmet fordíthatna, mint eddig tette és hogy több elis­merésre, javadalmazásra van joga, mint amennyiben eddig részesült.” Pfeifer Károly szenvedélyes hangja koránt­sem volt egyedülálló. 1934-ben mély gazdasági váltságot élt át az ország, a könyvtárak javadal­mazását a fenntartók fokozatosan csökkentet­ték. Asztalos Miklós all. számban nagy cikk­ben (Vidéki könyvtáraink társadalmi támoga­tása) mindenki által ismert, de a fenntartók által következetesen elfelejtett alapigazságra hívta fel a figyelmet : „Nem elég egy könyvtá­rat megalapítani, életre hívni. Nem elég egy könyvtárat egyszer könyvanyaggal ellátni. A könyvtárat állandóan gyarapítani kell, hogy időszerű maradhasson, hogy élő legyen, hogy kapcsolatai a közönséggel ne sorvadjanak el.” Cikkét a „Főispán és Polgármester Urak”-nak szóló felszólítással zárta: álljanak a könyvtá­raknak anyagi támogatást szervező mozgalmak élére, mert „A könyvtár a társadalomé, tehát a társadalom tekintse magáénak a könyvtárat.” Bay Ferenc Győr város példáját hozta fel: az ötvenezer lakosú Győr, az államsegélyt is bele­értve, évi 1200 pengőt költhet könyvekre. Bay gondolatmenetében a korszakban egészen szo­katlan és figyelemre méltó szempont is felbuk­kant. Felismerte a munkanélküliség miatti pá­lyamódosítás szükségességét, ami csak tovább­képzéssel oldható meg, ehhez viszont könyv­tárak és könyvek kellenek. Ma is megszívlelen­dő gondolata: „így gyakran előfordul, ami azelőtt nem történt meg, hogy munkanélküli­ek, legyenek akár szellemi, akár fizikai munká­sok, fokozottabb érdeklődést tanúsítanak saját szakmájuk irodalma iránt és tovább képezik magukat. Minden egyes esetben azzal okolják 342

Next