Könyvtáros, 1990 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1990-06-01 / 6. szám
nyek jelentek meg (alighanem a hiányos információáramlás miatt azonban ezek leginkább a budapesti, azon belül is az Országos Széchényi Könyvtárhoz kapcsolódó beszámolók voltak). Külföldi híreket is közölt külön rovatban a lap; ezek váltakozva hol a külföldi könyvtárügyről számoltak be, hol a külföldi bibliofília és könyvkereskedelem érdekesebb eseményeiről. Rendszeresen jelentek meg recenziók a szakirodalomról és „külföldi folyóiratszemle” rovatcím alatt a fontosabb könyvtári periodikumok cikkeinek címeit is közölték. A folyóirat utolsó oldala hirdetéseket tartalmazott a Lantos cég különböző eseményeiről, kiadványairól. A szerkesztőnek sikerült megnyernie az idősebb, neves pályatársakat is munkatársnak, de a cikkek nagyobb részét a viszonylag fiatal vagy éppen pályakezdő szakemberek írták. A legtöbb cikket Asztalos Miklós jegyezte, mellette Fitz József, Gronovszky Iván,Joó Tibor, Kozocsa Sándor, Kardos Tibor, Kniezsa István, Tolnai Gábor, Trócsányi Zoltán volt a leggyakoribb szerző, de írt a lapba Baráti Dezső, Bay Ferenc, Clauser Mihály, Dercsényi Dezső, Enyvvári Jenő, Isoz Kálmán, Jancsó Elemér, Jaschik Álmos, Kner Imre, Ortutay Gyula, Pánity Vukoszava, Tarr László is. A nagyobb cikkek egy része könyvtártörténeti témájú volt. Elsősorban neves magángyűjtők, tudósok, írók gyűjteményeit mutatták be ezek az írások (Faludi Ferenc, Gyulai Pál, Bölöni Farkas Sándor, Batsányi János, Justh Zsigmond, Kisfaludy Sándor, Madách Imre, Gombocz Zoltán, Rauter Camillo, Mátyás Flórián, Klebelsberg Kunó, Szalay József könyvtárát ismertette egy-egy írás); jelent meg cikk Zrínyi Miklós széljegyzetekkel ellátott könyveiről, a Nyírkállói Kódexről, az Admonti Kódexről, a kolozsvári Szent Mihály templom XVI. századi könyvtáráról és egyéb történeti témákról is. A könyvművészet kérdéseivel több cikk foglalkozott: Kner Imre a „szép” könyvekről írt, Drescher (Szentkuthy) Pál a bibliofíliáról, Trócsányi Zoltán művelődéstörténeti írásaiban a magyar könyv múltjából villantott fel színes epizódokat. A könyvtárosképzés ügyével kiemelten foglalkozott a Könyvtári Szemle. Valójában a lap hasábjain kezdett körvonalazódni a néhány év múlva létrejövő könyvtárosképző tanfolyam programja. Asztalos Miklós a 2. számban vázolta elképzeléseit. Érvelésében figyelemre méltó, hogy a szakmai indokok mellett a pálya presztízsének növekedését is a képzéstől várta : „A könyvtárosi pálya felelősséget követel s megkövetelheti azt is, hogy jelentőségét intézményesen és külsőségekben is elismerjék.” Írásához Fitz József szólt hozzá a következő számban, egyben mellékelve a könyvtárosképzéssel foglalkozó írások bibliográfiáját. Fitz a könyvtárosképzést a megalakuló, szervezés alatt levő könyvtáros egyesülethez kívánta kapcsolni, mert „könyvtárosképzés azokban az országokban van, melyekben a könyvtárosoknak rendjük súlyát és tekintélyét kifejező országos egyesülete van”. Pfeifer Károly debreceni könyvtáros a képzés hiányának okát abban látta, hogy „A magyar könyvtáros még nem tudta túltenni magát régi nagy hibáján, még most is túlságosan szerény... Elfelejti, hogy kultúrmunkát végez, melyre több figyelmet fordíthatna, mint eddig tette és hogy több elismerésre, javadalmazásra van joga, mint amennyiben eddig részesült.” Pfeifer Károly szenvedélyes hangja korántsem volt egyedülálló. 1934-ben mély gazdasági váltságot élt át az ország, a könyvtárak javadalmazását a fenntartók fokozatosan csökkentették. Asztalos Miklós all. számban nagy cikkben (Vidéki könyvtáraink társadalmi támogatása) mindenki által ismert, de a fenntartók által következetesen elfelejtett alapigazságra hívta fel a figyelmet : „Nem elég egy könyvtárat megalapítani, életre hívni. Nem elég egy könyvtárat egyszer könyvanyaggal ellátni. A könyvtárat állandóan gyarapítani kell, hogy időszerű maradhasson, hogy élő legyen, hogy kapcsolatai a közönséggel ne sorvadjanak el.” Cikkét a „Főispán és Polgármester Urak”-nak szóló felszólítással zárta: álljanak a könyvtáraknak anyagi támogatást szervező mozgalmak élére, mert „A könyvtár a társadalomé, tehát a társadalom tekintse magáénak a könyvtárat.” Bay Ferenc Győr város példáját hozta fel: az ötvenezer lakosú Győr, az államsegélyt is beleértve, évi 1200 pengőt költhet könyvekre. Bay gondolatmenetében a korszakban egészen szokatlan és figyelemre méltó szempont is felbukkant. Felismerte a munkanélküliség miatti pályamódosítás szükségességét, ami csak továbbképzéssel oldható meg, ehhez viszont könyvtárak és könyvek kellenek. Ma is megszívlelendő gondolata: „így gyakran előfordul, ami azelőtt nem történt meg, hogy munkanélküliek, legyenek akár szellemi, akár fizikai munkások, fokozottabb érdeklődést tanúsítanak saját szakmájuk irodalma iránt és tovább képezik magukat. Minden egyes esetben azzal okolják 342