Kortárs, 1947. október - 1948 június (1-2. évfolyam, 1-17. szám)

1947-12-01 / 5. szám

148 Kolozsvári levél „Hervad már ligetünk“: a sétatér sárga, vörös, lilába játszó lombkoronáira hűvös légáramlatokon keresztül hull az erdélyi ősz megejtő varázsa. Magyar és román szó békésen, minden harag és türelmetlenség nélkül ölelkezik egymásba. Erdélyben­ a két nép megbékélése nem csupán kormányprogram, jelszó és jószán­dék többé, hanem valóság immár. Kolozsvár, amelynek lakossága az utóbbi két évben csaknem kétszeresére duz­zadt, (ma csaknem 170.000 lakosa van, szemben a negyvenes évek 100.000 lakosával) forgalom és kultúrélet szempontjából határozott úton van ahhoz, hogy valóban főváros, az ország második fővárosa legyen, mind politikai, mind művészeti, mind irodalmi vonatkozásban. Az erdélyi magyar irodalmi élet szellemi magasfeszültségét bizonyította a „Romániai Magyar Írók Szövetségének“ (amel­y időközben teljes egyenrangúsággal egyesült a ..Román Írók Szövetségeivel, a ..Romániai Írók Szövetségével“) néhány héttel ezelőtt lezajlott kolozsvári értekezlete, melyen a „Román Írók Szövetsége“ teljes vezérkara is részt vett. Zacharia­ Stancu, a bukaresti Román Nemzeti Színház igazgatója, Morariu, a Szövetség főtitkára, Eugen Jebeleanu, Ady,­­József Attila, az erdélyi magyar költők román fordítója, aki az értekezleten budapesti benyomásairól számolt be színes képekben és meleg szavakkal. Románia, illetőleg Erdély román és magyar írói, akik — mintegy szimbolikusan is — éppen Kolozsváron, a Magyar Népi Szövetség székházában tartották meg nagyjelentőségű értekezletüket, miután elmondották a Romániai Írók Szövetségé­nek megalakítására vonatkozó észrevételeiket és hozzájárultak a gyakorlati meg­valósításhoz, komoly előadások keretében és magvas viták után fektették le azokat a világnézeti elveket, melyeknek pillérein a romániai román és magyar demo­kratikus irodalomnak fel kell épülnie. A román (Morariu) és a magyar előadó (Gaál Gábor), bár különböző premisszákból indultak ki, végül is arra az egyöntetű megállapításra jutottak, hogy a haladó demokráciák íróinak, amennyiben nem akar­nak elveszni az irodalmi öncélúság politikátlannak hirdetett, de valójában a haladásellenesség politikáját jelentő ingoványaiban, úgy a realizmus, a társadalmi valóság, mégpedig a dolgozó osztályok küzdelmének valóságát megláttató realizmus vonalán kell haladniok, mely a társadalmi és gazdasági élet demokratizálódásával egyidejűleg teremti meg a szocialista realizmus lehetőségét, a művészi alkotás mind szélesebb területén. A vita során magának az új­ realizmusnak sokrétű szempontjai is tisztázódtak, már amennyire egy ilyen bonyolult kérdés egy tíz órán át tartó értekezleten tisztá­­zódhatik. Jómagam az értekezleten történt felszólalásomon kívül több cikk kereté­ben is igyekeztem a szocialista realizmus kérdéséhez hozzászólni. Hozzászólásom lényege abban csúcsosodott ki, hogy a realizmus, mely a szocialista jelzőre igényt tart, semmiesetre sem lehet azonos a naturalizmus felületi ,,realizmusával“, a szel­lemi és lelki mélységek elhanyagolásával, a folyton fejlődő és változó valóság gépies ábrázolásával, a társadalmi harc hevétől átizzó szenvedélyek lélektanának szimplifikálásával, hanem azt teljes egészében kell megragadnia. A művészi ábrá­zolásban a valóság sohasem azonos az igazsággal, melynek tartalma mindig korhoz és az alkotó művész világnézeti beállítottságához kötött... Az elméleti vitákon túl, az új realizmus gyakorlati érvényesülését eleddig inkább csak esszékben, néhány újveretű költeményben tapasztalhattuk az erdélyi sajtóban és irodalmi lapokban. Egy-egy realista novella és társadalmi rajz inkább csak az írók realista készségéről, mint alkotókedvéről tett bizonyságot. Néhány héttel ezelőtt végre megjelent Szemlér Ferenc regénye, az „Arkangyalok bukása“ (így nevezték magukat a romániai fasizmus véreskezű süvölvényei: a zöldinges vas­gárdisták). Ez a regény részleteiben és talán egészében is, tetté váltotta az új­realizmus elméletét. A romániai magyarság életét ábrázolja benne a kitűnő író, az erdélyi magyar kispolgárságét, mely a bécsi döntés után, a vasgárdista uralom idején ide-oda lengve, a nacionalista elnyomás alatt alig okulva a nacionalizmus embertelenségén, ködevő eszményeket hajszolt és ostoba ábrándozásokban oldotta fel energiáit. Szemlér Ferenc regénye az erdélyi demokratikus magyar irodalom első nagyobbszabású realista­ regénye, melyre — remélhetőleg — Magyarországon is fel fognak figyelni. Ez a regény, bár bizonyos mértékben már történelmi regény­nek számít, mégis a korszerűség tiszta jegyeit hordozza magán s főleg zsúfolt tár­háza a román fasizmus dokumentumainak, s egyben gazdag adattára annak a magyar középosztályi magatartásnak is, mely annak idején Magyarország tragikus sorsát is meghatározza. A tífuszjárvány miatt elmaradt kolozsvári, illetőleg erdélyi könyvnapokra a „Minerva“ könyvkiadó, mely szociáldemokrata elvtársaink igazgatása alatt áll, két verskötetet adott ki, ami annál is inkább eseménye az erdélyi magyar könyvpiac­nak, mert évek óta számos cikkben panaszolták íróink, közíróink és kritikusaink, hogy az erdélyi könyvkiadás teljesen elhanyagolja a verskötetek kiadását. A „Minerva“ ennek a hiányérzetnek kielégítésére, tekintélyes anyagi áldozattal hozta ki e cikk írójának válogatott versgyűjteményét, „A könnyek ellen“ címmel és Jánosházy György, a fiatal erdélyi szocialista költő „Az őrült nagyúr jármában“, kissé furcsa (Adys) című verskötetét, mely körül máris termékeny viták alakulnak ki az erdélyi lapok és irodalmi lapok hasábjain. Az erdélyi magyar színjátszás iránymutatója a reakciós román rezsimek úgynevezett kisebbségi korszakában is, a kolozsvári magyar színház volt. Ennek a feladatnak, még a nagykultúrájú és nagytekintélyű Janovics Jenő igazgatása alatt is, csak nehezen tudott eleget tenni a kisebbségi magyarság színháza. Ma, amikor a kolozsvári magyar színház , állami színház és a magyar színházak színvonalának biztosítása a külön magyar színházi főfelügyelőség és az országos színházigazgató­ság felügyelőinek hatáskörébe tartozik, a helyzet lényegesen más. A kolozsvári állami színház drámai társulatának színjátszását ma a szociál­demokrata művészetügyi miniszter, Ján Pál realista, irodalmi hitvallása, a színház lektorbizottságának demokratikus író-tagjai és Szentimrei Jenő igazgató szabják meg. Hogy az irányzat merre tart, azt talán azzal a ténnyel illusztrálhatom leg­élénkebben, hogy a budapesti előadást megelőzően, a kolozsvári állami magyar színház mutatta be először, nagy sajtó- és közönségsiker mellett, Kassák Lajos realista színművét, az .......és átlépte a küszöböt“. A klasszikus és a modern szín­padi irodalom legkiválóbb alkotásai kerülnek előadásra a kolozsvári magyar állami színház színpadán, melynek színészi és rendezői gárdája is méltó egy állami nem­zeti színház célkitűzéseihez és amelynek nevelőhatása ma még felmérhetetlen jelen­tőségű a munkás- és polgári közönség ízlésének nevelése és átalakítása terén. Kolozsvár, 1947. november elején. Salamon László Az ismeretlenhez Mi készül bennem, mondd, mi ez? Mily titkos terved van velem? Hogy ülsz, figyelsz és hallgatod Fülemmel százezer zaját A létezésnek és szemem­be néked nézi látható Világunk millió jelét? Hogy ízlelnem, tapintanom, Szagolnom kell, hogy mind az öt Érzékem néked gyűjt mohó Tapasztalást, mi végre ez? És mért kell mindent értenem? Mért gondolkodsz agyammal úgy, Hogy elrejted előlem azt, Mi néked kell s csupán sötét Csatornákon szivárog el Hozzám — hogy így leljen hazát — Az érthetetlen érzelem? Miért nem szólalsz, hallgatag? Te ismeretlen, adj jelet! Hogy tudjam végre, mit zabálsz, Mit gyüjtesz bennem, mért süllyed Vak nyomtalan mélyedre le Minden, mit mindenből ravasz, Lyukacsos lényem átszitál. Mutasd meg nékem arcodat. Hallasd a hangod. Nézz reám. Merülj fel bennem. Bontsd ki a Rólam készített tervedet. Mert nyugtalan vagyok nagyon, Mert reszketek, erő feszít, Mint mozdonyt, melyben gyűl a hő S indul, vagy gőze szétveti. Nem várhatok már, lásd, tovább. Iramlanom vagy romlanom Lehet csupán. Hát adj jelet, Ki bennem ülsz harmincöt év S öt hónap óta, szólj, ki vagy? Élősdi, ki csak addig élsz Rejtőzve, míg táplál a test S ha már nem, akkor új tanyát Versz másban, úgy mint bennem is? Vagy részem és egészem vagy Oldhatlan s bonthatatlanul. Halálomig — halálodig. S az életem az életed? Te gyűlsz bennem vagy én köréd? Vagy együtt nőttünk, egy tejen S a tettek gőze téged is Feszít, hogy lőtt golyó gyanánt Robbanjunk célzott útra mi? Ki jeltelen vagy, adj jelet, Szólalj, beszélj, te némaság! Fogjad kezem, te testtelen! Ragyogj, te vaksötét napom! Kínlódj te is, te kínozó! Meríts magadba, merülő! Te szemnélküli, nézz reám! Ki jeltelen vagy adj jelet, Mert bár veled vagy nélküled De végre tennem kell s szabad S mert szabad — kettős kényszer ez. Minek nem állhat ellene Többé se test, se más erő. Befutni pályám, indulok. Ha erre készülsz, jöjj velem. Ez útra gyüjtesz? Légy mohó. Tiéd a terv? Enyém a tett. De másképpen nem alkuszom! A vak szivacsból, mely dagad, Eltömve mellem és fejem. Kipréselem, mi mind enyém.

Next