Kortárs, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1959 / 5. szám - Czine Mihály: A századforduló naturalizmusa
Bródy, Justh, Molnár és korábban Toldy István csak töredékesen, előszavakban fejtették ki idevonatkozó nézeteiket, vagy regénybeli szereplők által. (Ebből még előny is származhatna, s származik is: tételek, elméletek kevésbé béklyózzák őket.) Hanem mert a késés, s a magyar társadalom kettős irányú mozgása következtében a naturalizmus minden árnyalata, a kezdeti forradalmi, s a későbbi dekadens irányzat képviseletet kap, s a különféle modernizmusok születése pillanatától körülfogják. Már a 90-es években együtt hat Zola, Maupassant és egyre inkább Bourget, a század elején Zola, Tolsztoj, Ibsen és az újságok tárcarovatában harmad-negyedrangú dekadens naturalisták serege. A 90-es években naturalista Kóbor Tamás, Justh Zsigmond és Bródy, de naturalistának mondja magát Herczeg Ferenc is, a naturalistáktól hódít motívumokat Szomory Dezső, sőt Pekár Gyula. A század elején naturalista a szocialista Révész Béla és a lázongó kezdetek után a polgárság igényeihez teljesen hozzásimuló Molnár Ferenc. Egy naturalista jellegű, európaszerte dívó „szegényszagú” irodalom tenyészik a Népszavában, s a fin de siécle ernyedtségét lehelő, dekadens naturalizmus, pletyka, pornográf s erotikus motívumokkal dolgozó naturalizmus a szaporodó napilapok tárcarovatában, sőt egy „enyhén közszeméremsértő” naturalizmus — Szerb Antal kifejezése — színezi a Nyugat prózáját is. Módszer, stílus tekintetében is nagy a „változatosság”; az erős „dokumentáláshoz” legfeljebb Kóbor Tamás ragaszkodik, Bródy romantikus természet és folyton keres, Révésznél a naturalizmus értékesebb tematikája egyre inkább szimbolista és expresszionista köntösbe öltözik. Szomory a dekadens naturalizmustól hódított erotikus-patologikus motívumokat wágneri módon igyekszik „hangszerelni”. Vagyis: a zalai, ibseni naturalizmus eszméket ad a társadalmat megváltoztatni akaróknak, a dekadens naturalizmus patronokat a veszendőség, a reménytelenség és fáradtság érzéséből táplálkozó kordivatnak. E furcsa kavargású, sokféle naturalizmust egybefogni, közös nevezőre hozni legalább is bűn lenne. Egy részük valóban inkább csak az ízlést segített elközönségesíteni, s a jóllakottakat szórakoztatni. A szociális érzésű, társadalomkritikai tendenciájú naturalizmus azonban, mely példát a társadalomkritikus és apostol Zolában, valamint Ibsenben és Tolsztojban, Hauptmannban, Csehovban és Gorkijban látott, a századforduló magyar irodalmában művészileg és világnézetileg a legtermékenyebbnek bizonyult. Ez a naturalizmus jellemezte első időkben, legalábbis részben a nagybányai festőiskolát, vitte előre Hollósy Simont, ehhez a naturalizmushoz kapcsolódott a Thália színpad, ez termékenyítette meg a magyar prózát, Bródy Sándor, Thury Zoltán, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos művészetét. A mesterek névsorát nézve feltűnő, hogy Holz által megénekelt nevek mellé újak is kerültek: Hauptmann, Csehov és Gorkij. A legnagyobb sugalmazó azonban még mindig Zola. Nemcsak Bródyt indította útjára, Justhnak is ő adta a ciklusgondolatot, Kóbor tőle nyer ösztönzést Budapest regényére, Nagy Lajos őt tartja a legnagyobb írónak, s könyvei eljutnak a század elején a balmazújvárosi agrárszocialista könyvtárba és Biharugrára, a serdülő Veres Péternek és Szabó Pálnak a kezébe is. Személye, művészete szinte vízválasztó a századfordulón. A konzervatív, klerikális kritika nálunk is, mint mindenütt, hazafiatlansággal, erkölcstelenséggel, hedonizmussal, a szegények és gyengék gyűlöletével vádolja; — a radikálisok, szabadgondolkozók, sőt igazán liberálisok is merészségét, igazmondását, harcosságát és szociális pátoszát ünnepük. Néhány nevet és fórumot érdemes ideírni: Ady Endre, Jászi Oszkár, Benedek Marcell, Ambrus Zoltán, Wildner Ödön.