Kortárs, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
1963 / 2. szám - Mocsár Gábor: Pirostövű nád (elbeszélés)
Murimnak még valami eszébe jutott. — Hallgass ide. Azt a krumplit mi leszerződtük az államnak. —• Na és? Átadod. Ami marad, átadod. — De mindet leszerződtük. Borsai összecsapta a kezét, sajnálkozón mosolygott. — Ezt nem érteni! Legfeljebb az történik, hogy nem nyolcvan mázsa lesz az átlagtermésetek, hanem hatvan. Nem kapjátok meg a vándorzászlót — na? Te, látom, még kezdő vagy az elnökségben. — Gondolod? — Te mindig az asztal másik oldaláról adtad a szempontokat. Oktattál. Minket oktattál. — Egy kis gúny keveredett Borsai hangjába. — Hogyan kell tervezni, miből mennyit kell venni, műtrágya, szerződéses jövedelmezőség, ... hej szomorú isten, — odamutatott egy vitrinre, az üveg mögött ezüst serlegek, a falon arany keretben oklevél, a vitrin tetején három vörös zászlócska — mit gondolsz, az enyém lenne ez a sok bögre, meg medália, egy frászt, egy büdös frászt, ha azt csináltam volna, amire ti oktattatok. Murin megismerte az egyik zászlót, ezt ő adta át annak idején a járási tanács nevében Borsainak, valamit megnyertek akkor Borsaiék. — No Tikász elvtárs — Borsai az öreghez fordult, aki megint kaptákba vágta magát. — Nem kell mindig hülyéskedni, hanem ahogy mondtam, elkíséri az elvtársakat, felpakolnak ötezer kévét. Értem? Elindultak, elöl ment Tikász, libegő nadrágjába bele-belekapott a szél. Odakint megállt a vontató pótkocsija mögött s hunyorogva felnézett. Hárman néztek vissza rá, a nádrakodók. Egy öreg, bajuszos mogorva paraszt, meg két fiatalabb, svájcisapkában. — Halló öcsikém, nádért jöttetek? Nád kellene nektek? A két fiatal lekacagott rá, az öreg meg azt morogta: öcsikéd az öreganyád. A két fiatal lenyúlt, felrántották az öreg Tikászt, Murin is utánakapaszkodott s aztán elindultak, amerre az öreg mondta. A templom mellett bekanyarodtak egy utcába, amely nem volt kikövezve. Tölcséresen szétnyílva vezetett ki a faluból, — a hazajáró csorda taposta ilyen tágulóra az utca végét. A vontató nehezen oszló, fertelmesen sűrű, szürke port kavart maga után. Hetek óta nem volt eső, a járművek kerekei szinte megőrölték a szikes, könnyű port. Azután az utca elfogyott,kiértek a legelőre. Aszfalt keménységű úton robogott a retor, aztán az is eltűnt, csak a gyenge, kopár mező maradt. Elrontott, szétrepedezett, mohaverte legelőn kellett haladni a Suhogó felé. A Suhogó vize bent, a zöld nádfal mögött bujkált, alig-alig moccanva haladt a zsombékok, s kákabokrok közt, a buja nádas mögött állóvízszerűen, posványosan bűzlött, békalencse zöld érmecskéi borították a vizét, amelynek tükre csak néha villant elő a nádas közé vágott nyiladékokon át. Fekete nyakú szárcsa tűnt el ügyetlen, bókoló úszással a nád között. Egy darabig közvetlenül a nád mellett kellett menni, Murin a pótkocsin állva nézte az alig mozduló buja sűrűséget. A nádak tövét figyelte, de nem látta, hogy csakugyan piros-e. Bizonyára a víz alatt piros. Aztán a folyó öblösen, kényelmesen kanyart vett s a kanyar ölelésében ott volt a nádtelep. Murimnak eszébe jutott: mennyit járt ő ebbe a faluba, a szövetkezeteikhez, a határban is sokat mászkált, de ide még sohase jutott el. Nem is tudta, hogy itt a Suhogó ekkorát kanyarodik s hogy nádtelepet ölel körül. Jól választották ki neki a helyet — ez tény. Sok-sok hegyes kúp sorakozik, sorban, szabályosan. Itt is, ott is, kiütött fenekű benzines hordók, a hordák mellett hosszú pózna, a pózna végén szalmacsutak, tűzcsapónak, hülyeség, gondolta Murin, ha ez egyszer kigyullad, csapkodhatják ezekkel az idétlen pamacsokkal.