Kortárs, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)

1963 / 2. szám - Mocsár Gábor: Pirostövű nád (elbeszélés)

MOCSÁR GÁBOR PIROSTÖVÜ NÁD 19.54... 19.54... — ezzel törődött csak. Elgondolkozva írta a szá­mokat, keretet húzott karéjuk, a vonalakra apró köröcskéket ültetett, a köröcskéből sugaraikat húzott szerteszét, minden irányba, mintha ragyogna, sugározna a 19.54. Szórakozottan firkált, mint értekezleteken szokás. Csak nagyritkán pillantott a beszélőre, Murinra, aki gesztikulálva magyarázta, mennyi baja van az építő vállalattal. Nézd, a Murin. Panaszkodik. Nem áll jól neki. Pár hónappal ezelőtt még ő ült az asztal másik oldalán, neki panaszkodtak. Érdekes. Szokatlan. Megint leírta,, bekeretezte: 19.54. Azt mondja: egy-két ember lézeng az épít­kezésen, fantasztikus, milyen felelőtlenség tapasztalható. Ez sincs, az sincs. Türelmetlenül kérdezi: mi van az ígért építőanyaggal? Szidja az erdő­­gazdaságot, mert papíron meg van az építőanyag, de ha érte mennek , nincs. És nád? Mit lesz a náddal? Óberokos. Nagyokos tudsz lenni. Vagyis inkább: tudtál. Látod Marin, így van ez. Majd figyeld meg, milyen bölcs válaszokat kapsz te, amikor a vitát összefoglalják. Amilyeneket te adtál, amikor te voltál az asztal másik oldalán. Borsai lusta pillantásokkal nézett olykor Murinra s megint leírta, 19­54, s amikor a sugarakat húzgálta, eszébe jutott valami. A töltőtollat letette. Abban a pillanatban határozta el, hogy elad Murinnak párezer kéve nádat. Tudd meg ki vagyok, te­mberokos. Murin befejezte sirámait. A gyűlés kissé meghullámzott, az elnökök a nyakukat tekergették, keresték, ki jelentkezik még — pofa kell ehhez, két óra után — hozzászólásra. Unták már nagyon. Reggel kilenc óta tart az értekezlet, K. Molnár, akinek a balkeze fekete bőrrel van bevonva, mert traktoros korában megégette a benzin, oda súgta Borsainak: „ ... a betyár hétszázát, már nincs emberi ábrázat a fenekemen, úgy elültem.” Borsai ferde mosolyt szorított ki ajkai közül s megmutatta K. Molnárnak, miket írogat ő. 1954. K. Molnár hangosan felröhögött, a környékbeliek odapillan­tottak. K. Molnár tudta, mit jelent a tizenkilenc ötvennégy. Az elnökök reménytelen beletörődéssel vették tudomásul, hogy Burai kért szót, a járás leggyengébb szövetkezetének az elnöke, aki még csak négy hónapja kihelyezett elnök — állami fizetéssel —, de az efféle érte­kezleteken öt évi hozzászólás-normát teljesített. — Azzal kezdem, tisztelt elvtársak ... Ezzel kezdi s mindig azzal végzi, hogy „legalább három belevaló elv­­társat” kér maga mellé, akikkel vállalja, rendet teremt, de addig nem garantálja a felemelkedést. Borsai megírt egy kis cédulát, összehajtogatta, ráírta: „Murin Bélá­nak” — s útjára bocsátotta. Ment a papír tenyér alól — tenyér alá, Murin megkapta, látszott az arcán, hogy meglepődött, érdeklődőn nézett arra, ahonnan a levelet kapta s pillantása Borsai kérdő nézésével találkozott Murin hevesen igent intett, feltartotta az öt ujját, amit azt jelentette, hogy ötezer kéve nád kellene neki, ötezer.* Tudod, milyen nádat kapsz tőlünk? — kérdezte Borsai másnap, amikor Murin megjelent, hogy az üzletet nyélbeüsse. — Nád . .. nád... nekem már mindegy, csak vihessem ... két hét múlva itt a süldőállomány, hova teszem?

Next