Kortárs, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1966 / 2. szám - TUDOMÁNY ÉS TÁRSADALOM - Komlós Aladár: Péterfy Jenő
hajlékony és szkeptikusan okos Saint-Beuve, akiről szeretettel írja: „Franciaország egyik legkiválóbb, kétségtelenül legfogékonyabb, leghajlékonyabb szelleme, igaz Protheus”, majd oly szavakkal, melyekben egyenes szembefordulás rejlik az egyedülüdvözítő irodalmi pártnak hódoló Gyulaival szemben s először hangzik fel a hódolat a kritikai pluralizmus iránt: „ez a csodálatos szellemi fogékonyság és” ember tanította először a franciákat a „relatív fogalmának nagy fontosságára és kritikai sokoldalúságára”. Tőle tanulhatta azt is, hogy az író, pl. Kemény művét csak úgy lehetne igazán megérteni, ha életrajzát, művei pszichológiai forrását is ismernénk. Nála tapasztalhatta, hogy „csak az életíró adhat elevenséget, meggyőző erőt” a portré általános körvonalainak. Ami szerinte esztétikailag értékessé tesz egy művet, a lélektani mélység, az eredetiség, az egyéniség, a képzelet ereje, a cselekmény logikus felépítése, a lélektani következetesség, a karakterrajz egyénített volta (az utóbbi esztétikájának kulcsszava, szinte minden kritikájában előfordul). Amit elutasít, a szentimentalizmus (A karthauzi), a Justh Zsigmond-i epigonizmus éretlen könyvszaga, a Wohl Stefániai élettelenség és tudálékosság, a képzelet haloványsága, a modorosság, továbbá a szenvedély igaz szavát pótolni akaró retorika. A regénytől és drámától elsősorban az alakok éles rajzát és az emberismeretet követeli. Ezek fogyatékossága miatt nem tudja pl. kellően méltányolni Eötvös Dózsa regényének jelentőségét. A három nagy magyar regényírót úgy értékeli, mint Gyulai: Jókait legkevesebbre, Keményt a legtöbbre, de másképp írja le őket, mert: „A regényíróra döntő körülmény, hogyan fogja fel az embert”, írja Jókai tanulmányában. Kemény legfőbb dicsérete, hogy ő volt „az egyetlen regényírónk, kinél az élet felfogása eredeti és mély”. A lélektani realizmus mérlegén találja könnyűnek Jókait és Mikszáthot. Jókait azért utasítja el, mert alakjai lélektanilag képtelenek, mindentudók, mindenhatók, csodákra képesek, sem az anyagi, sem a szellemi világban, sem erkölcsi téren nincs akadály előttük. Nem fogadja el persze Jókai rossz embereit sem, mert ezek meg ördögök. Jókai ugyanis nem lát bele a rossz ember lelkébe; nem ismeri azt a csodálatos összefonódást, mely a rosszat a jó tőszomszédjává teszi ;nála Mefisztó nem eleme az emberi természetnek, hanem ellensége. Várjuk azt a regényírót, írja, aki „nem szuperlatívuszokból, költői ötletekből fogja megalkotni jellemeit, hanem a valóság szöveteiből; föltünteti bennük az eredeti természet hatalmát, az indulatok játékát, a viszonyok befolyását”. Jókai azonban „az ördögöt rajzolja meg ember helyett, pedig a költőnek az ördögben is az emberi lélek törvényeit kell keresni. Jókainál elsősorban a roman des aventures áll s nem a roman des caractéres.” S a csalódott ember életismeretével (amely hiányzott Gyulaiból), írja: „Mert az szenved bennünk, ami jó, az bűnhődik bennünk, ami nemes.” Ezért Kemény „még a gonosz lelkébe is mint egy csepp jóságot, száraz szívekbe is beoltja a gyengédség egy parányát”. Realizmus-elméletének persze korlátai is vannak: egyrészt csak lélektani igazságot követel, társadalmit nem, másrészt ragaszkodik műfaji szabályokhoz, azt tartja, hogy vannak alacsonyrendű műfajok s ezek közé sorolja a szatírát, a rút ábrázolása nincs ínyére (ezért utasítja el például Tolnai Lajos Csak egy asszonyát), sőt azt is fájlalja, hogy a legújabb irodalom a régi tragédiák fényes alakjai helyett kis emberekkel foglalkozik. Babits találóan írja róla: „Az övé igazi lírai kritika, annál líraibb, mert önkéntelenül az, mert líraiságát rejteni törekszik. Péterfy igen leplezi, hogy Keményt szubjektív érdeklődéssel és szeretettel nézi.” Stílusa is el-elárulja a költőt; kifejező eszközeiben gyakran nemcsak kritikusainkat, de lírikusainkat is megelőzi. Például ilyeneket ír Keményről: „Lelkében a suttogás százszoros visszhanggá erősbül, s mint súlyos léptek kongása hangzik magas boltívek alatt.” Ily mondatai szinte jobban elárulja a befelé élő modern embert, mint a nézetei és ítélete. Az önmagán sokat töprengő és eleven szellemű emberre vall, hogy kritikái nem kész szempontok gépies alkalmazásai, előre kész rubrikák kitöltései, mint az útlevelek személyleírásai, hanem minduntalan újszerű, váratlan szempontokat vetnek fel. A három regényíróval különböző módon foglalkozik, pedig mindhárom ragyogó esszé, ugyanabban az évben, 1881-ben íródott. Eötvös műveit egyenként veti latra, Jókait egész műve állandó ferdeségeivel jellemzi, Keményt szinte nem is bírálja, csak egyénisége izgalmas titkait igyekszik megfejteni, de mindegyiknek megtalálja a karakterisztikumát: Eötvösnél a szentimentalizmust, Jókainál az alakok emberfelettiségét, Keménynél a lírai forrást és az emberismeret mélységét és eredetiségét. Péterfynek ugyanis a legteljesebb művészi élvezetet az a látvány nyújtja, melyben egy tragikus sors teljesedik be előttünk. E sorsot felidézheti a hős gyengesége: 285 -