Kortárs, 1972. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)

1972 / 10. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Szakolczay Lajos: Hídverő publicisztika - Herceg János: Évek és könyvek

SZAKOLCZAY LAJOS Hídverő publicisztika Herceg János: Évek és könyvek Herceg János e könyvben összegyűjtött írásainak már első megjelenésükkor megvolt sajátos szerepük: a jugoszláviai közéletről, az irodalom és művészet tájairól tudósítottak. Nem kis szenvedéllyel, az írói publicisztika legnemesebb hagyományai jegyében. Az író sokműfajúsága és agitatív szándéka biztosítja, bármiről lett légyen is szó, sohasem unat­kozunk. Akár egyetértünk vele, akár vitatkozunk, mindenképpen becsüljük koncepciójá­nak lényegét: a saját magának is csak szerényen bevallott, népek közötti hídverő munkát. A magyarországi olvasó számára különösen érdekes, hogyan látja egy vajdasági író saját irodalmát, mik azok a jegyek, amelyek a több mint félszázados irodalom alkotóit az egyetemes magyar irodalomhoz kötik, avagy tőle éppen elválasztják. A szerbek és ma­gyarok közötti barátság, az együttélő nemzetiségek politikai józansága miként tükröződik a szellemi szférában, az egymást becsülés csillagjegyében, az irodalomban. Herceg János publicisztikája több rétegű: minden írás­ról tájékoztat, és jelentős az a többlet, amelyet a szépíró egy-két jellegzetes vonás kiemelésével elér. Politikai események évfordulói éppúgy lehetnek gondolatnyitók, akár egy vajdasági könyv bemutatása, s van úgy, hogy egyik téma szinte mágnesként vonzza a másikat: az ellenállásban résztvevő legendás Petőfi-brigád jubileuma okán egy másik, szintén fontos évforduló is előtérbe ke­rül: az újvidéki bölcsészeti fakultás tíz éves. Az író érzékenyen reagál minden olyan tü­netre, amely a jugoszláviai magyar nemzetiség életére, gondolkodásmódjára káros lehet (pl. a magyar nyelvű iskolák tanulóinak „elfogyása”, a vajdasági irodalom nemzetiségi politikai tartásának háttérbe kerülése stb.), s nem mulasztja el hozzátenni: a látszólag „csak” nemzetiségi ügyekben is mindig közös dolgainkról van szó. A könyvnek talán legérdekesebb, s ennél is fontosabb: kikezdhetetlen fejezetei azok az írások, amelyek szerbek és magyarok több évszázados összefonódásában az egymás iránti megbecsülést példázzák. Jakov Ignjc­ovic, akiben szinte szétválaszthatatlanul egybeforrott a „szerb nemzeti érzület a heves magyar patriotizmussal”, Herceg számára is felmutatandó példakép. Hogy miért lenne ideális az Ignjatovic-cikk sugallta gondolat megvalósítása, a kétnyelvűség? Mert az összekötő kapocs egyik legfontosabb tartozéka egymás anyanyelvé­nek ismerete. S ha ez a többség részéről jelentkezik - egy helyütt Herceg kétezer, magyar nyelvet fakultatív módon tanuló szerb (horvát) kisiskolásról ad hírt -, mindennél jobban bizonyítja az egymásrautaltságból magának előnyt kovácsoló nemzeti öntudat nyitott­ságát, a több kultúra ismeretével a magáéban is jobban eligazodó tájékozottságot. Herceg János gondolkodói státuszának (mert azt vallja: „az esszé nem »leszögez«, hanem meditál”) abban van a legnagyobb értéke, hogy nyílt állásfoglalásával szinte kiköveteli magának a beleegyező vagy elutasító, de semmiképpen nem közömbös olvasói befogadást. A ma­gyarországi délszlávok hetilapjáról, a Narodne novineről nagyon is megszívlelendő bírá­latot ír: szerinte a lap nem tükrözi a nemzetiség életét olyképpen, ahogyan az méltányos lenne. Okfejtésében nem felejti el m­egjegyezni: a lap milyenségét nagymértékben befolyá­solja olvasótábora, s ha majd a nemzetiségi öntudatra ébredő fiatal értelmiség igénye meg­változik, ez egész bizonyosan a Narodne novineben is tükröződni fog. Érdekes módon Herceg közéletről, politikáról, irodalomról alkotott képe első meg­közelítésre a beleegyezést sugallja; nem tudni, hogy a szépírói eszközzel birtokba vett

Next