Kortárs, 1972. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)

1972 / 10. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Jankovics József: Évszázadok nyomában - Szentendre és a szerb irodalom

JANKÓVICS JÓZSEF Évszázadok nyomában Szentendre és a szerb irodalom Kétnyelvű meghívó invitálja az irodalomszeretőt a Teátrum pódiuma mellől nyíló Fe- renczy Károly Múzeumba, a szentendrei szerb író, Jákov Ignjatovié születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett kiállításra. A másfél százados jubileum ünneplése példa­mutatóan sikerült vállalkozásra adott alkalmat: a nagy szerb író életútjának bemutatása kapcsán felfedni a török szélvész által egymás mellé sodort két nép irodalmának szoros kötődéseit. A városkának a szerb irodalommal való kapcsolata az 1690-es években kezdődik, mikoris a török elől menekülő szerbek - Lázár fejedelem ereklyéit követve, amint azt Sztefán, ravanicai szerzetes feljegyzi - a Dunánál megtelepedtek. Nemzeti kultúrájuk az idegen talajban is hamarosan szárba szökkent: hét éven át itt őrizték középkori költé­szetük egyik legbecsesebb emlékét, könyvmásoló műhelyeikből kódex-remekek kerültek ki. Joggal énekelte az ismeretlen XVIII. századi költő: „Mi szentendreiek, dicsők a világon.” E helyben írta verseit, játszotta saját szerzeményeit, s adta jó példáját vállalt új hazája iránti szeretetének Avakumovics Avakum (1774-1811), mert mikor Angliába hív­ták, ily vallomást tett: „Tsak Hazámért tudom forgatni kardomat, tsak Hazámban tudom legszebben fújni Flótámat”. Szép szavait a szerb-magyar Vitkovics Mihály je­gyezte fel levelében, Avakum haláláról értesítve Kazinczy Ferencet. A sorsközösséget ilyen mély meggyőződéssel vállaló Avakumot követi e felfogásban az ünnepelt, Ignjatovic is, aki 1848-ban a Nemzeti Múzeumnál a szerb ifjúság nevében a szerb-magyar együttműködésért emeli fel szavát, majd Újvidéken lapot szerkeszt „a magyar és szerb nemzetiség kibékítésére irányzott törekvéssel.” Lapjában, a Nedelyni Lisztben közli Emlékiratait is, s ebben a kortárs, a szemtanú tapasztalásával ír Petőfiről. Noha Petőfi lángleikének heve őt nem perzselte meg, elismeri: ,,a mi a politikát illeti, minden mondása forradalmi, szerfölött támadó és annyira szabad vala, minőt egy rendes viszonyok közt levő államban képzelni sem lehet”. Ugyanezt a kort idézi fel Respektus vásza című regényében, és a korabeli Szentendre hiteles társadalomrajzát adja a Naran- dzsics Milánban. A kis múzeumi szoba néhány tárlójában és tablóján irodalomtörténeti hitellel, új­szerűén és sokoldalúan sikerült megeleveníteni két és fél évszázad magyar—szerb művelődési kapcsolatainak fáklyavivőit. Mindez a rendező, Vujicsics D. Sztoján érdeme, aki szinte személyes átéléssel elevenítette fel évszázadok holt irodalomtörténeti anyagát. Hogy a kiállítás valóban mennyire aktuális, a szerzők felett mennyire nem szállt el az idő, mutat­hatja pl. a XVIII. század eleji Oavril Sztefánovics Venclovics reneszánsza: 1966-ban gyűj­tötték kötetbe legendáit, költeményeit, egyházi drámáit, s ez utóbbiakat a belgrádi Mo­dern Színház tűzte műsorára (csakúgy, mint Ignjatovic Örökvőlegényét.) így él és folytatódik a múlt a jelenbén. Bizonyság rá a szerb irodalom magyarországi terjesztésében oly fáradhatatlanul tevékenykedő Csuka Zoltán műve: a másfél százada szü­letett Ignjatovió regényes életrajza, A szentendrei rebellis, s tanúsíthatják azok a dokumen­tumok is, amelyek arról vallanak, hogy „Szentendre élménye a mai szerb költőket is meg­ihleti.” 1654

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék