Kortárs, 1972. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)
1972 / 10. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Jankovics József: Évszázadok nyomában - Szentendre és a szerb irodalom
JANKOVICS JÓZSEF Évszázadok nyomában Szentendre és a szerb irodalom Kétnyelvű meghívó invitálja az irodalomszeretőt a Teátrum pódiuma mellől nyíló Ferenczy Károly Múzeumba, a szentendrei szerb író, Jakov Ignjatovic születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett kiállításra. A másfél százados jubileum ünneplése példamutatóan sikerült vállalkozásra adott alkalmat: a nagy szerb író életútjának bemutatása kapcsán felfedni a török szélvész által egymás mellé sodort két nép irodalmának szoros kötődéseit. A városkának a szerb irodalommal való kapcsolata az 1690-es években kezdődik, mikoris a török elől menekülő szerbek - Lázár fejedelem ereklyéit követve, amint azt Sztefán, ravankai szerzetes feljegyzi - a Dunánál megtelepedtek. Nemzeti kultúrájuk az idegen talajban is hamarosan szárba szökkent: hét éven át itt őrizték középkori költészetük egyik legbecsesebb emlékét, könyvmásoló műhelyeikből kódex-remekek kerültek ki. Joggal énekelte az ismeretlen XVIII. századi költő: „Mi szentendreiek, dicsők a világon.” E helyben írta verseit, játszotta saját szerzeményeit, s adta jó példáját vállalt új hazája iránti szeretetének Avakumovics Avakum (1774-1811), mert mikor Angliába hívták, ily vallomást tett: „Tsak Hazámért tudom forgatni kardomat, tsak Hazámban tudom legszebben fújni Flórámat”. Szép szavait a szerb-magyar Vitkovics Mihály jegyezte fel levelében, Avakum haláláról értesítve Kazinczy Ferencet. A sorsközösséget ilyen mély meggyőződéssel vállaló Avakumot követi e felfogásban az ünnepelt, Ignjatovic is, aki 1848-ban a Nemzeti Múzeumnál a szerb ifjúság nevében a szerb-magyar együttműködésért emeli fel szavát, majd Újvidéken lapot szerkeszt „a magyar és szerb nemzetiség kibékítésére irányzott törekvéssel.” Lapjában, a Nedelyni Lisztben közli Emlékiratait is, s ebben a kortárs, a szemtanú tapasztalásával ír Petőfiről. Noha Petőfi lánglelkének heve őt nem perzselte meg, elismeri: ,,ami a politikát illeti, minden mondása forradalmi, szerfölött támadó és annyira szabad vala, minőt egy rendes viszonyok közt levő államban képzelni sem lehet”. Ugyanezt a kort idézi fel Respektus vásza című regényében, és a korabeli Szentendre hiteles társadalomrajzát adja a Narandzsics Milánban. A kis múzeumi szoba néhány tárlójában és tablóján irodalomtörténeti hitellel, újszerűen és sokoldalúan sikerült megeleveníteni két és fél évszázad magyar—szerb művelődési kapcsolatainak fáklyavivőit. Mindez a rendező, Vujicsics D. Sztoján érdeme, aki szinte személyes átéléssel elevenítette fel évszázadok holt irodalomtörténeti anyagát. Hogy a kiállítás valóban mennyire aktuális, a szerzők felett mennyire nem szállt el az idő, mutathatja pl. a XVIII. század eleji Davril Sztefánovics Venclovics reneszánsza. 1966-ban gyűjtötték kötetbe legendáit, költeményeit, egyházi drámáit, s ez utóbbiakat a belgrádi Modern Színház tűzte műsorára (csakúgy, mint Ignjatovic Örökvőlegényét.) így él és folytatódik a múlt a jelenben. Bizonyság rá a szerb irodalom magyarországi terjesztésében oly fáradhatatlanul tevékenykedő Csuka Zoltán műve, a másfél százada született Ignjatovic regényes életrajza, A szentendrei rebellis, s tanúsíthatják azok a dokumentumok is, amelyek arról vallanak, hogy „Szentendre élménye a mai szerb költőket is megihleti.”