Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - VSEMIRNA SVOBODA VSESVITNÂ VOLÂ - Skrobinec, Jurij: »Kinek eleddig nincsen méltó mása«

JURIJ SKROBINEC »Kinek eleddig nincsen méltó mása« A nyomorgó nép fia, f’d­őfi bolygó lába száz tövisre hágott, mióta csak járta a világot, s a kukoricalándzsás­ erdő sűrűjén keresztül, a segesvári és sok más - halála után is­­ vesztett-nyert csaták árán jutott el a világhírnek és dicsőségnek a sebzett-vérző szívekből faragott diadalívéhez. Sevcsenko, a jobbágyivadék, megjárta az ukrán nép kálváriáját, a cári Oroszország kazamatáit, s a tízéves távoli száműzetést, átélte azokat a kínokat, amelyeket I. Miklós cárnak a száműzetési ítélethez sajátkezűleg toldott szavai váltottak ki: „Megtiltom, hogy írjon és fessen!” De hiába mondták ki később az ukázok, hogy tilos az Orosz birodalom területén ukrán nyelven írt „eredeti művek és fordítások nyomtatása és kiadása”, „bár­miféle színpadi előadások és felolvasások megtartása, valamint ugyanilyen nyelvű dal­szövegek kinyomtatása”. Ha nem volt más lehetőség, az ukrán művészek francia for­dításban énekelték az ukrán népdalokat a színpadon... Úgy érzem, ha Petőfi akkor még élt volna, ismerte volna népem sorsát és Sevcsenko költészetét, segítségünkre sietve bizo­nyára magyarra ültette volna az ukrán kobzos nem egy versét, mint ahogy sietett lefor­dítani Beranger dalait is... És most ott látjuk Petőfit Sevcsenkóval együtt a világirodalom legmegbecsültebb emelvényén... Mint örökolimpikonok kezet fognak egymással. Ott látjuk Puskint, Byront, Mickiewiczet, Heinét, Burnst - és se vége, se hossza az aranyérmesek sorának. És nincs az a bíró vagy ítélőbizottság, akinek, illetve amelynek igazságtalansága, hiúsága, meg­vesztegethetősége, vagy egyszerűen rosszakarata elvenné tőlük a költészet színaranyát, a népek aranyát. Minél nagyobb idő telik e költők halála óta, minél többször ünnepeljük születésük évfordulóját, minél több nyelvre fordítják verseiket, annál halhatatlanab­bakká válnak, annál tündöklőbb költészetüknek hamisíthatatlan, a hazájuk és a világ népei iránt táplált szeretetük humanista-barátos aranya. * A sors úgy akarta, hogy ukrán létemre a magyar nyelvet Petőfi költészetével egyidejűleg ismerjem meg. Tizenegy éves voltam akkor, s verseinek olvasása maradandó, egész életre szóló élményként vésődött lelkembe, emlékezetembe. Most, mikor már benn vagyok a férfikor nyarában, Petőfi szava vissza-visszacseng fülemben, s ettől még édesebb a varázs, amelyet a műfordítás jelent számomra. Mert a költő hangja szólal meg bennem, mert magyar ritmust hallok, mert gyermekkori álomként jő vissza hozzám a költő képe: olyan, amilyennek láttam akkor és amilyennek most látom. Akkor, gyerekkoromban, rózsásan láttam még a töviseket is. Nekem is akaródzott a „tömkelegbe” lépnem, távolból, valahonnan a téli pusztából, üzenni haza. S az az „Eskü­szünk !” szintén valami mesebeli hős szavaként járta az énemet. Talán épp azért, hogy oly sok volt Petőfi-kultuszomban a gyermekkori emlék, a meseszerűség, nyomtatásban megjelent első írásom a Nemzeti dal ukrán fordítása lett. 1948-ban, mint elsős egyetemista tettem közzé a Kárpátontúli területi lapban, a Zakar­­patszka Pravdában. Majd megjelentek fordításomban A magyar nemes, A nép, az Egy gondolat bánt engemet... és más versek. Most vagy félszáz Petőfi-vers, Az apostol és a János vitéz fordítói távlatából tekintek vissza. Mi is az, ami vonzott és vonz­­ most, a férfikorban ? Már nemcsak a mese, hanem a Az ukrán költő és műfordító magyarul írott cikke. (A szerk.)

Next