Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - VSEMIRNA SVOBODA VSESVITNÂ VOLÂ - Skrobinec, Jurij: »Kinek eleddig nincsen méltó mása«
JURIJ SKROBINEC »Kinek eleddig nincsen méltó mása« A nyomorgó nép fia, f’dőfi bolygó lába száz tövisre hágott, mióta csak járta a világot, s a kukoricalándzsás erdő sűrűjén keresztül, a segesvári és sok más - halála után is vesztett-nyert csaták árán jutott el a világhírnek és dicsőségnek a sebzett-vérző szívekből faragott diadalívéhez. Sevcsenko, a jobbágyivadék, megjárta az ukrán nép kálváriáját, a cári Oroszország kazamatáit, s a tízéves távoli száműzetést, átélte azokat a kínokat, amelyeket I. Miklós cárnak a száműzetési ítélethez sajátkezűleg toldott szavai váltottak ki: „Megtiltom, hogy írjon és fessen!” De hiába mondták ki később az ukázok, hogy tilos az Orosz birodalom területén ukrán nyelven írt „eredeti művek és fordítások nyomtatása és kiadása”, „bármiféle színpadi előadások és felolvasások megtartása, valamint ugyanilyen nyelvű dalszövegek kinyomtatása”. Ha nem volt más lehetőség, az ukrán művészek francia fordításban énekelték az ukrán népdalokat a színpadon... Úgy érzem, ha Petőfi akkor még élt volna, ismerte volna népem sorsát és Sevcsenko költészetét, segítségünkre sietve bizonyára magyarra ültette volna az ukrán kobzos nem egy versét, mint ahogy sietett lefordítani Beranger dalait is... És most ott látjuk Petőfit Sevcsenkóval együtt a világirodalom legmegbecsültebb emelvényén... Mint örökolimpikonok kezet fognak egymással. Ott látjuk Puskint, Byront, Mickiewiczet, Heinét, Burnst - és se vége, se hossza az aranyérmesek sorának. És nincs az a bíró vagy ítélőbizottság, akinek, illetve amelynek igazságtalansága, hiúsága, megvesztegethetősége, vagy egyszerűen rosszakarata elvenné tőlük a költészet színaranyát, a népek aranyát. Minél nagyobb idő telik e költők halála óta, minél többször ünnepeljük születésük évfordulóját, minél több nyelvre fordítják verseiket, annál halhatatlanabbakká válnak, annál tündöklőbb költészetüknek hamisíthatatlan, a hazájuk és a világ népei iránt táplált szeretetük humanista-barátos aranya. * A sors úgy akarta, hogy ukrán létemre a magyar nyelvet Petőfi költészetével egyidejűleg ismerjem meg. Tizenegy éves voltam akkor, s verseinek olvasása maradandó, egész életre szóló élményként vésődött lelkembe, emlékezetembe. Most, mikor már benn vagyok a férfikor nyarában, Petőfi szava vissza-visszacseng fülemben, s ettől még édesebb a varázs, amelyet a műfordítás jelent számomra. Mert a költő hangja szólal meg bennem, mert magyar ritmust hallok, mert gyermekkori álomként jő vissza hozzám a költő képe: olyan, amilyennek láttam akkor és amilyennek most látom. Akkor, gyerekkoromban, rózsásan láttam még a töviseket is. Nekem is akaródzott a „tömkelegbe” lépnem, távolból, valahonnan a téli pusztából, üzenni haza. S az az „Esküszünk !” szintén valami mesebeli hős szavaként járta az énemet. Talán épp azért, hogy oly sok volt Petőfi-kultuszomban a gyermekkori emlék, a meseszerűség, nyomtatásban megjelent első írásom a Nemzeti dal ukrán fordítása lett. 1948-ban, mint elsős egyetemista tettem közzé a Kárpátontúli területi lapban, a Zakarpatszka Pravdában. Majd megjelentek fordításomban A magyar nemes, A nép, az Egy gondolat bánt engemet... és más versek. Most vagy félszáz Petőfi-vers, Az apostol és a János vitéz fordítói távlatából tekintek vissza. Mi is az, ami vonzott és vonz most, a férfikorban ? Már nemcsak a mese, hanem a Az ukrán költő és műfordító magyarul írott cikke. (A szerk.)