Kortárs, 1974. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)

1974 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A bűnbak (elbeszélés)

végre mérnök volt s a vállalt műveletet műszaki aggyal végezte. Másra nem is gon­dolt ebben az időben, a pályázatra sem. Ott egye meg a fene! Egy csütörtökön a kopogtatás után csaknem közvetlenül megszólalt az elő­szoba csengője. Harsányan, türelmetlenül. Ez a harsányság és türelmetlenség csak akkor tűnt föl neki, amikor a barátnője helyett a nyitott ajtó előtt a szomszédját pillantotta meg. A nála fejjel magasabb doktor vagy nem doktor Lázár Antal úgy tornyosult fölébe, mint egy emeletes ház. Halkan beszélt, olyan halkan, hogy alig értette. Szavainak ökölbe szorított két kezével adott nyomatékot. - Nagyon ráfizethet, ha nem hagyja abba a pimaszkodást. Valószínűleg csakugyan jogot végzett, azért fenyegetődzött ily megfoghatatla­nul. Fehér, csontos ökle alulról fölfelé haladtában elsivított az arca előtt. Belerekedt a szusz. A szomszéd mögött már becsukódott az ajtó, amikor ráeszmélt, hogy pizsa­mára húzott házikabátban volt. Az vigasztalta valamelyest, hogy a szomszéd napját elrontotta, összesen négyet, ami sajnos semmiség az ő veszteségéhez képest. De most végre visszafizet. - Méghozzá kamatostul! - És ön ? - kérdezné a rendőrtisztviselő, az őrmester, a rendőrtiszt, az a valaki, akinek majd elmondja ezt a remekbeszabott vádbeszédet - és ön, ha szabad kérdez­nem, honnan tudja mindezt? Ha ön ugyanis tanúja volt annak, amit nekem elmon­dott, akkor ön ugyanazt a mulasztást követte el, mint a szomszédja. Úgy roskadt a karosszékbe, mintha a csontjai egyik másodpercről a másikra folyékonnyá váltak volna. Arcát tenyerébe temetve mozdulatlanul ült, gyökeret verve a reménytelenségben. Talán félóra is beletelt, amíg félhangon megszólalt.­­ Kicsúszott a kezemből. Megmenekült. Hát sohsem lesz igazság a földön? Soha, soha?... A tájon megült a csend, vékonyka reszelés fűrészelte, nem horkolás. Nem is erő­södik azzá. Dr. Lázár alvás közben nem egészen nesztelenül vesz lélegzetet. A zaj forrása ez. Noha megbizonyosodott már felőle, hogy a szomszéd mélyen alszik, mégis lábujjhegyen osont ki a balkonra, nyakába húzott fejjel lesett körül, nincs-e valaki a közelben, valami őrült, aki a villamosra vár, holott régen elgurult már az utolsó kocsi. A rácshoz lépett, megragadta, előre hajolt, ismét a két lábat látta, ugyanabban a helyzetben, mint első ízben. Maustól­­ bukkant felszínre benne a rég hallott ki­fejezés. Nem sajnálta a mocsok huligánt, egy levágott csirke több részvétet csiholt belőle, mint ez az emberségéből kivetkőzött félállat, akit - ritka kivétel! - utolért a büntetés. Töprengett, mert érezte, hogy így ahogy van, az ügy nincsen rendben. Azt a lehetőséget, hogy a mentőket értesítse, habozás nélkül elvetette. Esetleg még van benne élet, megmentik, azaz egy dúvadat ismét rászabadítanak a társadalomra. A rendőrségnek viszont tudnia kellene a dologról. Ujja a tárcsán, mélyet lélegzett. A készüléket eleresztette, maga óvatosan hátra­dőlt a karosszékben, úgy nézett farkasszemet a jövővel. Minthogy gyilkosság tör­tént, a nyomozás minden részletre kiterjed, ő a bejelentő, őt kérdezik először, aztán kerül sorra a szomszéd s ha még valaki a közelben tartózkodott annak idején. Saját biztonsága veszélyeztetése nélkül többet nem mondhat , csak annyit, hogy a verekedés zaja kicsalta a balkonra. - Mikor? - ez lesz az első keresztkérdés. Azaz a verekedés melyik fázisának volt szemtanúja. Az első verekedésről saját jól felfogott érdekében nem szabad tudnia. Mert ha tudott róla, mulasztást követett el, hogy azonnal nem telefonált a rendőrségre. Vallomását tehát a második verekedés utolsó menetére korlátozza.

Next