Kortárs, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)

1979 / 4. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Béklyók és barátok (emlékezés VIII. rész)

lo ötödik fölvonását feleannyi közönség nézte végig, mint amennyi beült a színházba. A tömeges dezertálás valamelyes műérzékre vall. Ugyanis a rendezés annyira föl­­ajzotta az indulatokat, hogy Othello már a harmadik fölvonásban megfojthatta volna Desdemonát. Gábor Miklós Hamletjáig kellett várnunk, amíg a közönség a maga szántából elment a Shakespeare-előadásokra. A Rajk-per megdermesztette az agyakat, megfagyasztotta a szíveket, megbilin­cselte a józan észt. Talán ezt az iszonyú nyomást akarta Révai humoros művekkel, operettekkel ellensúlyozni, de őrá magára is hatalmas nyomás nehezedett, talán ezért nem valósította meg következetesen a tervét. Már a megbeszélés - akarom mondani: a kihallgatás - másnapján hozzákezd­ünk a szervezéshez. Művenként tízezer forintot fizethettünk, ötöt a librettistának, ötöt a zeneszerzőnek. Az összeget senki sem kevesellte, a nagy nevek sem. Tucatnyi operett születésénél bábáskodtam, ezek közül egyetlenegy maradt mindmáig népszerű, a Csínom Palkó. Muzsikáját Dékány András szövegkönyvére Farkas Ferenc írta. Hadd időzzem néhány pillanatig a Csínom Palkó bölcsőjénél, érdemes a tör­ténteket meghallgatni, mint mindent, ami a kulisszák mögött megy végbe. A tervbe vett operettgyárról a sajtó beszámolt, s egyben jelezte, hogy az első mű a Csínom Palkó lesz. Másnap fölkeresett a Rádióban a Zeneművészeti Szakszervezet valamelyik vezetője, talán éppen az elnöke, s tudtomra adta, hogy szívesebben vennék, ha Farkas Ferenc helyett X. Y. komponálná a zenét. Széttártam a karom, így jeleztem, hogy nem értem. Valóban nem értettem, egészen addig, amíg ki nem bökte, hogy ő nem X. Y. zeneszerzőt pártfogolja, hanem Farkas Ferenc ellen tiltakozik. - Milyen alapon? - kérdeztem ingerülten. - Hiszen a szakszervezet igazolta, és a te aláírásod is rajta van az igazoláson. Igen, igen, de neki bizonyos fenntartásai vannak. Azt éppen nem állítom, hogy kidobtam, de azt igen, hogy semmiképpen sem marasztaltam. Ez az epizód is arra vall, hogy a tehetségtelenek maffiája mindig résen állt, s mihelyt az a veszély fenyegetett, hogy valami sikerül, közbelépett. Közvetlen és közvetett tapasztalatok összevetéséből azt szűrtem le, hogy tudatos szervezkedés akadályozza az új magyar színműirodalom kibontakozását. Mint Révai operettgyárának századparancsnoka, olyan tervet eszeltem hát ki, amely e föld alatti ellenség mesterkedéseit semlegesítheti. Az én időmben tizenegy stúdiója volt a Rádiónak, ezért lett a minisztérium elé terjesztett beadvány címe a XII -es műhely. Idézem a szöveget: „A cél - az állami költségvetés újabb megterhelése nélkül - egy kísérleti színházi műhely létesítése. Ennek a műhelynek a hivatása operettek, zenés vígjátékok, szín­művek sorozatban való gyártása és bemutatása volna, egy szűkebb körű - politikai és színészi szakemberekből álló - közönség előtt. Ezt a közönséget a Népművelési Minisztérium állítaná össze, s ez a közönség döntene a bemutató után a darab további sorsáról. Ha a döntés pozitív, az állami színházak - a mindig bizonytalan lek­túra helyett - kész darabok közül választhatnának műsorukba. Ugyanezeket a szakértő közönség által elfogadott darabokat azután a rádió - a szükséges változtatásokkal - ugyancsak műsorába iktatná. A »Műhely« tehát egyfelől a színházak, másfelől a rádió műsorát alimentálná. Miért van szükség erre a műhelyre? Elsősorban azért, mert ez az intézmény aktivizálná az írókat. A terv ugyanis az, 556

Next