Kortárs, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 4. szám - Cseres Tibor: Én, Kossuth Lajos (történelmi regény, befejező rész)
558 - a vett holmikat megfizetjük, nem hittek szemüknek, s hálálkodva, könnyes szemmel váltak meg tőlünk. A földhözragadt falvakban egyébként, hol a pórok az állat órával együtt laktak jószágaik párájában, valamire való szállás ritkán akadt. Gyakran szenderegtem és dideregtem át az éjt s a hűvös hajnalokat díszhintómban. Meg kell itt emlékeznem életem egy epizódjáról, melyet szégyellnem aligha volna méltányos, bár hallgathatnék róla. Minthogy azonban nyilvános pletykálkodás tárgyává lett, férfi titoktartás sem kötelez - ki tudja, akit illet, tán még örömet is érez, ha még él valahol, s fülébe jutnak emlékező szavaim, melyekkel nem tagadom meg őt. Dembinszky Tivadar őrnagy feleségéről, Hogl Emíliáról beszélek, akivel Szörény-Torony és Kalafat között kezdődött váratlan kapcsolatunk, s meglehet, már kezdettől fogva az osztrák rendőri kémszolgálat jóvoltából, ám azt én kezdetben nem tudtam. S mikor megtudtam (s éppen őtőle, Emíliától), akkor sem törődtem vele, mert éppen ő leplezte le magát. Milyen nő volt Emília? Érdemes és szükséges szót ejtenem elöljáróban erről is. Aranyhajú, sötétbarna szemű, rózsásfehér arcú. A színösszetétel festőjén megragadó volt rajta. Hasonlított is egy bizonyos festményhez, Rubensnek ahhoz a képéhez, melyet második asszonyáról, Fourment Helénről készített. S aki aztán a nagy mester egész későbbi piktúrájának uralkodó, déli termetű, telt keblű nőalakja maradt. Már Viddinben úgy rendeztük, hogy szállásunk szomszédos házakban legyen, kaphassuk közel egymást akár ebédre, akár beszélgetésre a nap bármely szakában. S már az is nyugtatólag hatott zaklatott kedélyemre, ha mellettem ül kártyázás közben. Mert együttléteink egyik alkalma volt, hogy kártyáztunk, ami akkor ott Viddinben (egyébként sajnos) tiszti köreinkben általánossá vált, sőt fajult a nyerészkedésig. Én is hiába indítványoztam újra és újra a szolid whistet, játszótársaim, Szabó ezredes, Dembinszky őrnagy, Batthyány István, Wagner őrnagy, Asbóth (s legtöbbször sötét lelkű tolmácsom, míg ki nem adtam az útját), Szöllősy - ferblit, fáraót, makaót és halberzwelvét követeltek - csupa hazárdjátékot a vesztes, de főként a nyerés izgalmáért. Nyerni leginkább Szöllősy szokott, bár azt állította, alig ismeri a lapokat, s a játékokban tudatlan. Bizonyosak voltunk benne, hogy csal, de rajtakapni nem tudtuk. (Végül is hazudozásaira hivatkozva távolítottam el magam mellől, valami csúnya, rossz szagú fekélyes betegsége is volt, amit nem vetettem szemére, mint szerencsétlenséget, legigazabb okom azonban tán az volt: sóvárgását vettem észre a szőke temesvári asszony iránt.) Nos, a többiek takarosan veszítettek, Dembinszky Tivadar is. Mi Emíliával moltiéban, magyarán: mutyiban játszottunk s családi veszteségeiket olykor saját tétjeimből visszapótoltam, a békesség s megnyugtatás kedvéért. Ez a Dembinszky őrnagy, kit alkalmilag Asbóth mellett segédtisztemmé neveztem ki, feleségében (tán a kezdeti napjaikat leszámítva) nem élettársat keresett - ifjúságát jó előbb eltékozolván -, hanem ápolónőt. Emília sokszor s leginkább eleinte sírva panaszkodott nekem, hogy férje mit sem törődik ővele, s olykor napok múlnak el, hogy nem is szól hozzá. A sírás azonban, s ezt kevés asszony mondhatja el magáról, mitsem rontott szépségén. S hogy feleségé