Kortárs, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 4. szám - Cseres Tibor: Én, Kossuth Lajos (történelmi regény, befejező rész)
vel bizalmasabban szóltam, az a gróf számára inkább megtiszteltetés volt, semmint sérelmes látvány. Kapcsolatunk, mert együttlétünket minduntalan háborgatták, sokáig magunk számára is kétértelmű volt, gyöngéd szavakkal és érintésekkel töltekezvén. (A példa okáért: szállásunkon, melyet eleinte kíséretemmel kell megosztanom - tolmácsom, ki leskelődött, egyre-másra ránk nyitott, mindig egy-egy közeledésből rebbentve fel.) Gazdátlan férfienergiám csak viddini tespedésünk vége felé talált otthonra. Díszhintómat felajánlván Emíliának, Sumla felé utazva állandó közelségbe kerültünk. A lovas fogatokkal gyorsabban haladók (előkelőbbek) el is követtük azt a hibát, hogy az úttalan utakon előre sietve félnapnyi előnnyel érkeztünk egy-egy kijelölt szálláshelyre. (A menet második részlegének vezetésére külön parancsnokot rendeltem, Ihász alezredest, ki később még szomorú-szép szerepet kapott életemben.) S még az is megesett, hogy mi éppen továbbindulóban, amikor az ökrösfogatok még csak érkezőben. Ebbe a gyakorlatba én csakis az Emíliával való viszonylagos háborítatlanság végett tévedhettem bele. Ami által a viszontagságos út álomszerűen könnyűnek és folyvást várakozásokkal telinek tetszett. Esztendők megfeszített lélekösszpontosítása után most jutottam először valamiféle megállapodáshoz, egyensúlyához erőimnek. A török katonai kíséret hódolatig terjedő udvariassága s az utunkban következő nagyobb helyiségekben történt ünnepélyes fogadtatások teljessé, úgyszólván boldoggá tették bizakodásomat. A szultán kegyelme ott lebegett utazásunk fölött. Mi olykor lóra szálltunk (pasák ajándéka), s még az elöl haladó gyorsfogatokat is megelőzve a ligetes réteken kószáltunk, néha oly előnyre téve szert, hogy lovainkat fához kötve, zabos zacskót akasztva fejükre-fülükre, mi hosszan elheveredve várhattuk be a többiek érkezését. Mondhatom-e, hogy a jövőt ismét derűsnek érezvén, újjászülettem ? Ha már lovakról s lovaglásról beszélek, hadd említsem meg, hogy a törökök mily kurta és lapos kengyelt használnak, azon az egész talp nyugszik. Lovaikat egész kerek patkóval vasaltatják. A lovat poroszka járásra tanítják. Ez csúnya ugyan a mi szemünknek, de kényelmes, mert nem ráz, és sem a lovat, sem a lovast annyira ki nem fárasztja, mint a mi hátasaink rendes, átlós járásmódja. Néhány nap múlva a Balkán hegység csodavilágába érkeztünk. Hómezőkön hágtunk át, majd ismét zöldellő vidékre jutottunk, patakok, tavacskák övezetébe, majd lejjebb ereszkedve, rózsatájakra, a szó valódi értelmében. Plevnán és Tirnovón (mely gránit-romok halmazaként, mint régi város áll, vagy inkább függ) napokat töltöttünk, kisebb kirándulásokat téve, most már társaságban, többnyire Batthányékkal. Jókedvben s humorban Emília kifogyhatatlan volt. A tirnovói pasa díszes, nagy vacsorát adott tiszteletünkre, s engemet államfőként üdvözölt. De nemcsak én, mondhatni az egész magyar menet boldog volt. Utunk utolsó állomása Dzsuma (már török város) valóságos rokoni ölelkezések ünnepévé lön. A török házigazdák még azt is eltűrték, hogy nőik a magyar vendégek előtt leejtsék vala fátylukat. Innen november 21-én hajnalban fáklyafénynél keltünk útra, valóságos rózsaőr