Kortárs, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 4. szám - Cseres Tibor: Én, Kossuth Lajos (történelmi regény, befejező rész)
Az utolsó viddini napokban levelet írtam feleségemnek. Henningsen vállalkozott rá, hogy Magyaroroszágon átutaztában titkon célba juttatja. Ezt a levelet úgy fogalmaztam meg, hogy alkalomadtán a bécsi rendőrség is tudomást szerezhessen bizakodó állapotomról, de akár a magyar nép is, ha valami módon nyilvánosságra jutnának a benne foglaltak. Mai ízlésemnek kissé patetikusak ezek a kiáltványszerű megállapítások, melyeket fekete tintával írtam a világ számára. A sorok között ecettel előhívható vegyi anyaggal külön üzenetet küldtem Teréznek. Néhány mondatot ebből emlékezetből: Mikor olvashatom szemedben, hogy nem átkozol azért, mert enyém lettél? Most tudom, mennyi kínt képes elbírni az ember élete. De miért? Mert reménytek! A téntával írott sorok mind igazak. Kevés hetek múlva Londonban leszek azzal a kilátással, hogy hazámat megmentsem. Szeress, kit én oly mondhatlanul szeretek! Isten, Isten, de nehéz sorsot mértél rám. Meddig bírom még, nem tudom. Angliában az egész nemzet a legmelegebb indulattal van irántam. Ölellek gondolatban forró érzelmével téged a világon mindennél forróbban szerető szívemnek. Nem tudom, a kívülálló mit olvas ki e mondatok lelkéből, s még feleségem akkori érzelem-viszonzását sem tudom ma utólag elképzelni. De férfi- és férfi-mentalitásom csatáját még most is tetten érhetem e torlódó szavak egymásutánjában. Az utolsó viddini napokat Zia pasa, az erősség parancsnoka minden tőle telhető kedvezéssel igyekezett vidámmá és felejthetetlenné tenni számunkra. Végül tőlem s főbb emigráns társaimtól bizonyítványt kért, gyermekes módon, hogy ittlétünk alatt kifogástalan bánásmódban volt részünk. Ezt megkapta, bár dicséretünk csak az utolsó napokra lehetett érvényes. Cserében ajánlóleveleket írt nekünk a sumlai hatóságokhoz, amire aligha volt szükségünk, ha a szultán kegyében amúgyis megmaradhatunk. A lengyelek előttünk indultak október 30-án. Zia pasa búcsúztatta, és a város határáig kísérte őket. Az olaszokat másnap indította útnak, de tőlünk végleg elválasztva Gallipoli felé. November másodikén azokra került sor, akik mohamedánokká vedlettek. Igen meglepődtek, hogy akár a többieket, őket is török fegyveres őrizet kíséri. A magyarok menetével én harmadikon, napfényes reggel sorakoztam fel a viddini réten. Keleties reverendával virágos búcsúbeszédeket intéztünk egymáshoz Zia és én. Díszruhámat viseltem, kardosan, s kalapomon fehér strucctollal tiszteltem meg a hiú török urat, ki hosszan elkísért, miközben kígyózó karavánunk lassúban megindult. Menetünk sebbességét a gyalogosokhoz és az ökrösszekerekhez kellett igazítanunk. Meg az utakhoz, melyek nem voltak egyebek, mint sárba préselt fakerekű vastag keréknyomok. Ezért volt aztán, hogy vándorlásunk a két város között majdnem három hétig tartott. A bolgár falvakban nagyon meglepett bennünket, hogy a nép jobban fél tőlünk, mint a törököktől. Kiderült, oroszbarát papjaik azzal rémítgették őket, hogy mi irtóztató rablók vagyunk, kik a gyermekeket nyársra húzzuk, s a muszka cár népét elevenen megnyúztuk, megsütöttük. Ha valamely falun keresztülmentünk, elbújtak, elszaladtak előlünk, a gyermekek pedig felmásztak a házak tetejére, s ott hasra fekve félénken bámultak ránk. Reszketett az a falu, hová éjjeli szállásra jutottunk. Hanem, mikor látták, hogy velük emberileg bánunk, s inkább kérünk, mint parancsolunk. s