Kortárs, 1986. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)
1986 / 7. szám - FÓRUM-ÉLŐ MÚLT - Boldizsár Iván: Utazás a Regátban és Erdélyben, 1935-ben (II., befejező rész)
A találkozás Dimitrie Gustival és munkatársaival, majd látogatásunk a Radnai-havasokban, falumunkájuk gyakorlati megismerése mégsem volt hiábavaló. Ezt nemcsak most, visszapillantva állapítom meg, hanem ott mindjárt, a királyi alapítvány székházában is így éreztem, főképpen, amikor a professzor az elmélet sűrűjéből kilépett a gyakorlat napfényére. De még egy-két szó az elméletről. Ám ezt tulajdonképpen zárójelbe kellene tennem, mert nem ezerkilencszázharmincötös bukaresti emlék, hanem ezerkilencszáznyolcvanötös budapesti véletlen. Balázs Sándor Gusti-könyvének bevezetőjében ír a professzor elméletéről, s ezt - helyesen — nem is elméletnek, hanem a professzor filozófiájának tartja, s rámutat arra a jelenségre, amit szociális akaratnak nevez. A román és a magyar szociográfia összefüggéseiről, pontosabban a Gusti-iskola magyar hatásairól ír: „Gusti nézeteinek tudatos mérlegelésén és felhasználásán túlmenően szembetűnő az a párhuzamosság vagy részleges fedés, ami a be nem vallottan Gustikövető magyarországi szociológusok és a bukaresti szociológiai iskola nézetei között jelentkezett. Ezek az átfedések rendszerint a monografikus iskola elméletének ismeretében mutatkoznak meg, esetleg véletlenszerű egybeesések is lehetnek, de azért a közös útkeresés, a megoldás-javaslatok közelsége mégis beszédes.” Ehhez Balázs Sándor a következő lábjegyzetet fűzi: „Itt nem pusztán az olyan, nagyon is esetleges azonosságra gondolunk, amilyen például Boldizsár Iván egyik szociológiai írásában megüti a Gustiismerők fülét. (Bár ne feledjük: Boldizsár Iván ismerte a szociológiai monografikus iskola nézeteit.) Egy pesti bérház szociográfiája című érdekes szociográfiai rajzában ilyesmire bukkanunk: »A szociográfia csak akkor teljes, ha sikerül megtalálnia azt a szociális akaratot, amelyet a feldolgozott térbeli vagy szemléletbeli egység kinyilvánít. A bérház nem lévén se szociális egység, se szociális közösség, nem is lehet szociális akarata. Csak az egyes lakók akaratáról szólhatunk, ez pedig nem szociális, hanem individuális akarat.«” Ehhez a lábjegyzethez azt a lábjegyzetet fűzöm, hogy amit Balázs Sándor a párhuzamosságról és a közös útkeresésről ír, azzal ma még jobban egyetértek, mint fiatal koromban, ha reményvesztettebben is. Minő kár, hogy nincsenek közös útkeresések és megoldás-javaslatok. Ami végül a szociális akaratot illeti: a bérház-szociográfia a Magyar Kultúra című kéthetes folyóirat 1935. augusztus 5-i számában jelent meg, a bukaresti szociológiai monografikus iskola nézeteit éppen abban a hónapban ismertem meg. Ez a közös útkeresés a párhuzamosságnak egy olyan jelensége, ahol a párhuzamosok nem a végtelenben találkoznak. Amikor módszerét kezdte ismertetni, a professzor visszatért Descartes-hoz. Ő a mestere és mintaképe a közvetlen megfigyelésben, a személyes vizsgálatban, a „világ nagy könyvének” lapozgatásában. Majd megkérdezte, ismerjük-e Caragialét. Ismertük, hogyne ismertük volna, Az elveszett levél című vígjátékot. Gusti szinte megadóan bólogatott, persze, persze, de olvassák el egyszer a Nápastot. Eltartott egy kis ideig, amíg a szót sikerült lefordítani: Megtorlás. Nem vígjáték, parasztdráma. Németh László mindent ismert, ezt is. Gusti tamáskodó keresztkérdésére megbocsátó fölénnyel felelt. Mi csak hüledeztünk, mert még azt is tudta, hogy a darabnak magyar vonatkozása is van. Caragialét ellenfelei azzal vádolták, hogy a darabot egy Kemény István nevű magyar írótól plagizálta. (A Megtorlást azóta sem olvastam el, pedig 105