Kortárs, 1993. július-december (37. évfolyam, 7-12. szám)

1993 / 8. szám - Kemény Katalin: "A rabokat megzavarja a szabadság…" - Kérdező: Sava Babić

Kemény Katalin ,,A rabokat megzavarja a szabadság...” KÉRDEZŐ: SAVA BABIC Babic: Egy évvel ezelőtt Belgrádban egy kerekasztal-beszélgetésen, ahol szerb írók, iro­dalomtörténészek, filozófusok, szociológusok vettek részt, Hamvas Béla munkássága volt a beszélgetés tárgya. Slobodan Masic építész feltette a kérdést: ha Hamvas Béla az égvilágon mindent tudott, vajon miért kellett írnia. Azt szeretném, ha a mi beszélgetésünk ebből indulna ki, ha erre keresnénk és találnánk is feleletet. Kemény: Alapvető kérdés. Erre azonban ő sem tudott válaszolni. Sőt, ez neki magának is állandó problémát jelentett. Honnan a kényszer az írásra? Felelet nincs. Maurice Blanchot Kafkával és másokkal kapcsolatban egész könyvet szánt erre a kérdésre anélkül, hogy végleges feleletet tudott volna rá adni. Igen, az íráskényszer egyike legtalányosabb szenvedélyünknek. Kafka így ír naplójában: Gott will nicht dass ich schreibe, aber ich muss. (Isten nem akarja, hogy írjak, de nekem muszáj.) Nagyon sokrétű kérdés ez. Nyilván azért „muszáj”, mert az írás realizációs út. Jellegzetes elemi, azaz őscselekedet. Mondok egy példát a kínai mitológiából. Fu Hszit, az első királyt az Ég ajándékozta meg az írás művészetével. Ne feledjük, hogy az írás elsősorban nem gyakorlati szükséglet, hanem művészet, tehát szakrális cselekedet. A kapott jeleket homokba írta, ez a kínai felírás eredete. A végső dolgokról csak meditálni lehet, de megoldani őket nem lehet. A magyarázat azt a veszélyt rejti, hogy a kisebbel indokoljuk a na­gyobbat, tehát melléfogunk. B.: Megmondaná nekünk, hogy mielőtt találkozott vele, mit tudott Hamvas Béláról és mű­veiről? K.: A találkozás sorsszerűen történt. Teljesen ismeretlenek voltunk egymás számára, hol­ott lett volna alkalmunk találkozni a Független Szemle szerkesztőségében, ahova én is, ő is olykor dolgoztunk. Igaz, Béla is álnéven, mint Thomas Mark, én meg Kádár Kata néven. (Per tangentem: ezen a néven még közöltem az észak-magyarországi Magyar írásban és másutt is novellákat, de amikor kiderült, hogy valaki más is ír ezen a néven, a továbbiakban saját néven írtam. Hogy Bélát mi késztette a Thomas Mark név használatára, arra nem tudok felelni.) Itt meg kell emlékeznem a Független Szemle elfeledett szerkesztőjéről, Dénes Béláról, aki igen jóakaratú mecénása volt a fiatal íróknak. Szomorú sorsa lett, 45 után cionizmus vádjával, hol­ott nem volt cionista, bebörtönözték, és ott, a börtönben halt meg. Nos, amikor Rabelais­­fordításom 1936-ban megjelent, Dénes Béla egy listát adott a kezembe azzal a tanáccsal, hogy az illető kritikusokhoz vigyek ismertető példányt. Én bizony Bálint Györgyön, a kitűnő publi­cistán kívül senkihez sem vittem példányt. 1936 őszén szokásom szerint a Fővárosi (Szabó Er­vin) Könyvtárba mentem könyvet kölcsönözni. Történetesen volt nálam egy kötet, s gondol­tam, ha már itt vagyok, átadom Hamvasnak, aki itt dolgozik. Nem az olvasóteremben, hanem fent a galérián, a könyvraktárban találtam meg. Ott különített el magának egy icipici, szobához hasonló helyet. Benne viszonylag nagy asztal, teafőző, csészék, meg ami a teázáshoz kell. Az asztalon a könyvek, amelyekből dolgozott. Tüstént úgy beszélgettünk, mintha már régen is­mernénk egymást. Tény, hogy amikor a látogatás végén felálltam, és lekísért a villamosmegál­­ lt9

Next