Kortárs, 1994. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)

1994 / 7. szám - Bor Ambrus: Kísérletek (esszé)

_____________________________________________________________ Bor Ambrus Kísérletek Egy öregről Március, szerda reggel hét óra. Friss időpont. A hónap nevéből nárcisz bókol, a reggel pedig szerdán is mindig csupa lehetőség, tehát várakozás. Az élet napkeltétől napnyugtáig ível, és amikor fölfe­lé, akkor gyarapodással biztat. Ha együtt járok nappallal-éjjellel, csillagászati időrend­del, akkor minden nap ígéretes. Ne keljetek későn, mert addigra a legpihébb paplan is nehéz a belefoszladozott forró tegnapi súlytól. Ha hosszú útra indultok, korán te­gyétek. Délelőtt tízkor már Rábafüzesen tankoljatok ólommenteset, az útpadkán még harmatos lesz a fű a fák alatt, borzongjatok kellemesen, a délelőtti borzongás bizser­­get. S nem hiszem, hogy este lehessen dologhoz látni: a lenyugvó nap vörös giccs, vérhólyag, a városi este meghozza a lassú hamuesőt, a sötétben aztán bizonytalan figu­rák ólálkodnak, megszállottak vagy zsebesek, nyikkannak vagy nyögnek az ablak alatt, a neszek durrannak, szétrobbantják a gondolatot. Az a szép, részeg Kosztolányi­­vers is hajnali. Itt nagyok, ridegek a házak, de a hajnal itt is halványkék. Két ház között az égbolt látható sávjában fölfelé húznak Ferihegy felől a korai utasgépek, egyenes jégpor-csík a nyomuk. Talán ma rájövök valamire. A szemközti ház hat kapuja közül a másodikon kilép az öreg. Ismerős névtelen, tavasztól őszig sűrűn látom. Emitt, az innenső házban, ahol a Negyedikről a tizenhár­­mas vagyok, ilyentájt főzöm meg gyakorlottan a gépkávét a konyhában, elkészítem a feleségem reggelijét, megkenem a magam kenyerét margarinnal, lekvárral, és figye­lem a kanti mozgást. Az öreggel foglalkozom. Egyre többet vele, mint másokkal, elsietőkkel és kutya­sétáltatókkal. Nyűtt, és csoszog. Fürdőköpeny csüng rajta, elöl lejjebb ér, mint hátul, lábszára pizsamás. A lábán papucs. Ami a pizsamából kilátszik, az sápadt bokacsont. Két műanyag vödörrel jön ki a kapun (az egyik döglöttlila, tiszta víznek förtelmes színű edény), és van még, az ujjára akasztva, egy zománcos bögréje. Locsolja vele a vödrökből a fal tövén hosszában a háromszor tíz méteres zöldet. Múlt nyáron még csak két mosószeres palack vize volt. Annyi víz semennyi, leg­följebb néhány löttyintés: egy kicsit szántam, amikor kibugyogtatta, kicsöpögtette a vizét a palackokból, az alját is kirázta, aztán eltűnt a kapualjban. Két vödör víz több, az már életszomj és harc a lehetséges holnapi aszállyal. Bő vizet bokornak, virágnak, hogy zsendüljön. Az öreg a holnap lehetséges zöldjét locsolja. Figyelem a ko­­nokságát. A göncéről, bokájáról, csoszogásáról lerí, hogy holnaptalan.

Next