Kortárs, 1994. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)

1994 / 10. szám - Horváth Elemér: Peregrinatio (curriculum vitae)

Horváth Elemér Peregrinatio Lehetséges-e, hogy a XX. század második felének néhány szép magyar versét egy amerikai írta? Könnyen el tudom képzelni, a kérdés meghökkentő lehet a legkozmo­politább magyar írástudó számára is. Nem egyszerűen arról az egyébként is nagyon ritka jelenségről van szó, hogy egy író nyelvet cserél, hanem arról a valószínűleg gya­koribb, bár nehezebben felismerhető tüneményről, hogy az író identitása többé­­kevésbé megváltozik, anélkül, hogy műve ezáltal idegen irodalommá válna. Számtalan magyar vers íródott a XX. század második felében a magyar nyelvkö­zösség határain kívül, így Amerikában is. Irodalmi értéküktől eltekintve ezek a versek magyar versek, a szerzőik magyarok. Magyarnak lenni nem geográfia kérdése, magyar írónak lenni sem az, noha a példák ellenére a lokálpatriotizmus ezzel ma is vitába száll. Mann, Brecht, Turgenyev, Gogol, Dosztojevszkij, Celan, Milosz, Brodszkij stb. irodalmuk számára jelentős műveket alkottak a nyelvközösségük határain kívül is. Mann azonban nemcsak azért német író, mert németül írt (ez szükséges, de nem ele­gendő feltétel), hanem mert német ember maradt. Németség vagy magyarság termé­szetesen nem irodalmi érték, de meghatározó tény, ha szűkítő értelemben is. Azt hi­szem, lehetséges az etnikum megőrzése idegen közegben (gondoljunk az amerikai magyar gettókra), sőt, az etnikum tudatos vállalása sokak számára döntő érvényű is lehet. Jogos a kérdés azonban, hogy huzamosabb, nem egy esetben életnyi idegen közegben való tartózkodás változatlanul hagyja-e a kezdeti identitást. Vákuumban élni nem lehet, s egy természetes közösségen kívül élő író művein észrevehető nyo­mokat hagy az a tény, hogy Párizsban vagy New Yorkban írta őket, és nem Salgótarján­ban vagy Zalaegerszegen. Béládi Miklós észrevenni vélt valami „másságot”, amikor a nyugati magyar költőkkel foglalkozott. Ez a másság neki sem volt elegendően súlyos ahhoz, hogy ezeket a verseket leválassza a magyar költészet testéről. A szerzők identi­tását, tudomásom szerint, nem is kérdőjelezte meg, adottnak vette, írók, kint és bent, általában örültek ennek az integrálásnak, nem kis mértékben azért is, mert saját identi­tásukat szintén adottnak vették, noha természetesnek tekinthető, hogy éppúgy válto­zásoknak van kitéve, mint az ember sejtjei. Lehetséges-e identitásváltozás anélkül, hogy a mű le ne szakadjon eredetileg meghatározó testéről? Elválasztható-e az én foly­tonossága a mű folytonosságától? Mi a válasz Yeats kérdésére: „How can we know the dancer from the dance?” Amikor 1956 végén elhagytam Magyarországot, néhány éves tanulmányútra gon­doltam. A távozás közvetlen oka a félelem volt: félelem a felelősség vállalásától. (Fegy­ver volt a kezemben.) Aczél Tamás később indokoltnak vélte félelmemet: „Jól­­ét- CURRICULUM VITAE 101

Next