Kortárs, 1994. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)
1994 / 10. szám - Horváth Elemér: Peregrinatio (curriculum vitae)
Horváth Elemér Peregrinatio Lehetséges-e, hogy a XX. század második felének néhány szép magyar versét egy amerikai írta? Könnyen el tudom képzelni, a kérdés meghökkentő lehet a legkozmopolitább magyar írástudó számára is. Nem egyszerűen arról az egyébként is nagyon ritka jelenségről van szó, hogy egy író nyelvet cserél, hanem arról a valószínűleg gyakoribb, bár nehezebben felismerhető tüneményről, hogy az író identitása többékevésbé megváltozik, anélkül, hogy műve ezáltal idegen irodalommá válna. Számtalan magyar vers íródott a XX. század második felében a magyar nyelvközösség határain kívül, így Amerikában is. Irodalmi értéküktől eltekintve ezek a versek magyar versek, a szerzőik magyarok. Magyarnak lenni nem geográfia kérdése, magyar írónak lenni sem az, noha a példák ellenére a lokálpatriotizmus ezzel ma is vitába száll. Mann, Brecht, Turgenyev, Gogol, Dosztojevszkij, Celan, Milosz, Brodszkij stb. irodalmuk számára jelentős műveket alkottak a nyelvközösségük határain kívül is. Mann azonban nemcsak azért német író, mert németül írt (ez szükséges, de nem elegendő feltétel), hanem mert német ember maradt. Németség vagy magyarság természetesen nem irodalmi érték, de meghatározó tény, ha szűkítő értelemben is. Azt hiszem, lehetséges az etnikum megőrzése idegen közegben (gondoljunk az amerikai magyar gettókra), sőt, az etnikum tudatos vállalása sokak számára döntő érvényű is lehet. Jogos a kérdés azonban, hogy huzamosabb, nem egy esetben életnyi idegen közegben való tartózkodás változatlanul hagyja-e a kezdeti identitást. Vákuumban élni nem lehet, s egy természetes közösségen kívül élő író művein észrevehető nyomokat hagy az a tény, hogy Párizsban vagy New Yorkban írta őket, és nem Salgótarjánban vagy Zalaegerszegen. Béládi Miklós észrevenni vélt valami „másságot”, amikor a nyugati magyar költőkkel foglalkozott. Ez a másság neki sem volt elegendően súlyos ahhoz, hogy ezeket a verseket leválassza a magyar költészet testéről. A szerzők identitását, tudomásom szerint, nem is kérdőjelezte meg, adottnak vette, írók, kint és bent, általában örültek ennek az integrálásnak, nem kis mértékben azért is, mert saját identitásukat szintén adottnak vették, noha természetesnek tekinthető, hogy éppúgy változásoknak van kitéve, mint az ember sejtjei. Lehetséges-e identitásváltozás anélkül, hogy a mű le ne szakadjon eredetileg meghatározó testéről? Elválasztható-e az én folytonossága a mű folytonosságától? Mi a válasz Yeats kérdésére: „How can we know the dancer from the dance?” Amikor 1956 végén elhagytam Magyarországot, néhány éves tanulmányútra gondoltam. A távozás közvetlen oka a félelem volt: félelem a felelősség vállalásától. (Fegyver volt a kezemben.) Aczél Tamás később indokoltnak vélte félelmemet: „Jólét- CURRICULUM VITAE 101