Kortárs, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-6. szám)

1995 / 1. szám - Papp Tibor: Ütközők - Pomogáts Béla konfliktusaira

94 VITA milyen megkülönböztető jelet a magáé elé vagy mögé. Amikor kitört a botrány, mert a párizsi Márton lépni próbált neve védelmében, akkor petíciót írt alá a magyar irodalom javai ellene. Az ügy békésen megoldódott, de rossz szájíz maradt utána. Szúrja a talpamat a központosított irodalom tovább élő képzete, az a látásmód, aminek alapján azt írja Pomogáts Béla, hogy az elmúlt négy-öt évben „sorra adták közre Kovács Imre, Gombos Gyula, Tűz Tamás, Határ Győző, Csokits János, Tollas Tibor, Monoszlóy Dezső, Major Zala Lajos, Karátson Endre (...) régebbi és újabb műveit, ugyanakkor az egyik legkiválóbb ame­rikai magyar költő, Bakucz József verseinek megjelentetése méltatlanul húzódott el hosszú évekig”. Szar, hogy a mondatban az alany nincs pontosan meghatározva! Ki vagy kik adták közre a felsorolt írókat? S miért? Azért, hogy egy központi elgondolás alapján elégtételt adja­nak az évtizedekig tiltott, Nyugaton élő íróknak? Szaz, hogy nem fénylik föl az elmondottak­ból, hogy a felsorolt könyvek zöme irányzatoknak elkötelezett kiadók terméke. Ami pedig Ba­kucz József kötetét illeti, a hajdani központosított világ egyik nagy kiadója, a Szépirodalmi „húzta el” (hogy mást ne mondjak!) azzal, hogy pénzt kapott rá, fölvette, elköltötte, de nem Bakuczra. Bakuczot a Magyar Műhely és az Orpheusz adta ki, nem elégtételként, hanem azért, mert Bakucz József verseit mindkét kiadó a magyar irodalom legkiválóbb alkotásai között tart­ja számon. Szúrja a szememet, hogy Pomogáts Béla egyetlenegyszer sem ejtett szót a Párizsban élő, Graves-díjas Tóth Juditról, bizonyára azért, mert az ántivilágban ő nem „emigráns” volt, hanem „külföldön élő”. Őt közölték, számon tartották régen is, most is. De kérdem én, ma mi a különbség közte és a Párizsban élő többi író között? Egyébként elég szerencsétlennek tartom a hazai szóhasználatban mindmáig megtartott ,,emigráns” t. Ennek a szónak is a hódolt­sági évek adták meg az ízét, azaz nagyon erős konnotációját. Ha Lukácsékra, Révaiékra, azaz a moszkvai emigrációra utalt, akkor pozitív volt, ha a II. világháború után Nyugatra menekül­tekre, akkor negatív. A negatív kicsengés ma is benne van. Nem mindenki egyformán érzékeny rá, például Karátson Endre használja (bár, úgy vélem — tudat alatt — őt a francia emigré szó áthallása befolyásolja), mások, mint mi, a Magyar Műhely szerkesztői, nem. Tudatosan nem vettük sem szánkra, sem tollunkra. Ha elengedhetetlen a személyi státus megjelölése, van rá pontos magyar szavunk: menekült. 1989-től pedig legtöbbünk, egyszerűen, külföldön élő (nem hazánkfia, hanem) magyar. Lekicsinylőnek érzem, amikor Aczél Géza az Alföld idei 7. számában leemigránsozza az 1965-ben Kassáknak különszámot kiadó párizsi szerkesztőket, bár tudom, nem ezzel a szándékkal írta. Nyomja a bögyömet az a múltból itt rekedt pejoratív tudat, hogy a Nyugaton élők között fölöttébb sok a dilettáns. Pomogáts Béla azt­ írja a nyugatiak 1989 utáni magyarországi publikációiról, hogy a „hiteles és értékes művek mellett igen sok gyengébb alkotás is napvilágot látott, dilettáns írók és publicisták is könnyedén hozzá tudtak férni a magyarországi nyilvánossághoz, minthogy a hazai intézmények elsősorban arra töre­kedtek, hogy elégtételt adjanak az emigrációba kényszerített íróknak...”. Ugyan már! Milyen intézmények?! Hánynak? Kérem, minden pesti utcasarkon egy dilettáns leselkedik — amiben nincsen semmi kivetnivaló, hozzátartozik a normális irodalmi élethez —, csak ne akarja velünk elhitetni azt, hogy valamennyi most jött haza Nyugatról! Szúr, szúr. A tudatos kihagyás. Amikor elfelejti valaki vagy valakik, hogy 1989 után több­szólamú lett irodalmi életünk. Akkor például, amikor 1992-ben a Soros Alapítvány irodalmi kuratóriuma a következő hírt kénytelen közzéteni az Élet és Irodalomban: „A Soros Alapítvány egyik díját Kassák Lajosról neveztük el, nem gondoltunk rá, hogy a Magyar Műhely évek óta a párizsi alapítású Kassák-díjjal ismeri el a kiválónak ítélt írói teljesítményeket.” 1989 óta bizony ilyesmire is gondolni illik, sőt kell. Nagyon árulkodó Murányi Gábor a Heti Világgazdaság 1994. szeptember 3-i számában közölt cikkének első mondata is: „A hazai politikai ügyekben még nemrég is oly hangos beleszólási jogot követelő, kétmilliósra becsült nyugati emigráció­ban élő magyarság nemzeti nekibuzdulása, úgy tűnik, évtizedeken át kevés volt ahhoz, hogy rentábilissá tegyen akár csak néhány, a bujdosásba kényszerítettek szellemi kiszolgálására

Next