Kortárs, 1995. július-december (39. évfolyam, 7-12. szám)
1995 / 10. szám - Vekerdi László: Lukácsy Sándor / Isten gyertyácskái
(Atomusok, Cresus néma fia, Sodomától Sidonig, Irodalmi gólyák, A részegesnek állapotja) mindegyikét külön, önálló tanulmány tárgyalja. Lukácsy mindig kellő messziségből indít, ha kell, az antikvitásból, hogy aztán a keresztény ókoron és középkoron át a XVII. és XVIII. századi magyar prédikációkig eljutva demonstrálja a régi toposzok, az ubi sunt formula, a haláltáncok jelenlétét a XIX. századi és a mai magyar irodalom szívében és velejében. Bámulatos tudást zsúfol Lukácsy ezekbe a rövid tanulmányokba. A fénysugárban táncoló atomusokról például az egész releváns tudománytörténeti irodalom ismeretében szól, az Ubisant egy monográfiára való anyagot sűrít harminc oldalon. Az ember, amikor a könyvet olvassa, elsősorban mégsem ezekre az önmagukban is figyelemre méltó szakmai teljesítményekre figyel. Inkább az bűvöli el, ahogyan az esszék minduntalan ki-kibújnak a szakma kereteiből, ahogyan furcsa, barokkos gondolattársítások kanyarognak, ahogyan minduntalan nyugtalanító kérdésekkel szembesülünk. Például ahogyan a Magyar haláltánc (és az egész könyv) befejeződik, Justh Zsigmond naplójegyzetével, 1888. február 25-ének éjszakájáról, a fiatal festők jelmezes báljával, és ahogyan Lukácsy Sándor a hosszan idézett leírást kommentálja: „Már csak egy ade gratuit van hátra: a jelmezes férfi pénzdarabot nyom egy kosárral cipekedő öregasszony kezébe. »Aztán a két modell belékapaszkodik kétoldalt, s nagy valót kiáltva nekünk, elválnak, mi erre, ők arra mentek...« Az élet komédiája lezajlott, mihaszna vigalmaival és ocsmány küzdelmeivel, váltakozva tragikus és bohózati jelenteivel, az értelmetlen cselekvés züllött mozdulatával, a kijózanító hajnal ürességének végső színpadán. »Furcsa, e percben eszembe jutott, hogy ezt a három embert sohasem látom többé.« A tánc haláltánc volt, minden tánc haláltánc. »Az éjszakából fényes napsugaras reggel lett, s mégis úgy éreztem, mintha tűzijáték után komor, néma éjszaka vett volna körül.« Ez hát a vég." Minek a vége? Az embernek eszibe jut a Nagyítás utolsó jelenete a hajnali zöldben robogó álarcosokkal, és beleborzong. Epilógus A prédikációk hagyománya, új meg új alakban, úgy látszik, nem szűnik meg színezni modern irodalmunkat. A könyv végiről visszalapozva az eletre más szemmel olvassuk Lukácsy tanár úr vallomását: „Tudom, hogy az Ágis tragédiája nagyon fontos mű, mert új korszakot nyit, de olvasni szívesebben olvasom Csúzy Zsigmond beszédét a restek hajlékáról, akkor is, ha egy korszaknak már a vége felé keletkezett. Mire eljött a XVIII—XIX. század fordulója, az egyházi szónoklat enyészetnek indult, vitalitása megkopott, csaknem kétezer éves épülete — Bessenyeiék omlasztása és Toldy Ferenc csákányai nélkül is — porba hanyatlott. Nagy úr az idő. A prédikátori irodalom módszereit és stílusát folytatni nem lehet. Értékeit mint hagyományt kellett volna megbecsülni. Most már nehéz lesz őket kikaparni az omladékok alól, s a felejtés sírjából Lázárként föltámasztani.” Az Isten gyertyácskáin sikerült mégis. „Megfigyelhettük benne a sensus historicus és sensus moralis megkülönböztetését; a fölényes biztonsággal szerkesztő kéz működését, mely arányosan és szellemesen osztja el érveit; és persze remek stílusát." Írhattam volna én is, a könyv jellemzése és a recenzió befejezése gyanánt. De nem én írtam. Lukácsy tanár úr írta, kedves prédikátorának, Landovics Istvánnak vízkereszt ünnepe utáni második vasárnapra írt első prédikációjáról. Érem