Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 5. szám - Czigány Lóránt: "Nyolc" évszázad magyar versei (Hét évszázad magyar költői)
Pesten is illenék tudni, hogy a forradalom emlékének szentelt nagy lélegzetű poémáját (csönd erdeje előtt) jól ismerte a demokratikus ellenzék a rendszerváltás idején, s mikor még nem lehetett, terjesztették. András Sándor kihagyása miatt zavarban vagyok. Hogy egy névjegyre se lett volna érdemes? Hiszen még Gábor Andor csengő-bongó klapanciái sincsenek kiakolbólítva ebből a monstre vállalkozásból. Enigmatikus rejtély, akarom mondani, rejtélyes enigma. Említhetnék még másokat is. Fáy Ferencet például. Azonban elég, Ali majd haragudni fog érte. A nyugati magyar költők arcképcsarnoka azért izgalmas nekem, mert a válogatásból többé-kevésbé ismeretlen arcok merednek rám. Gondolom, Lakatos is hümmögve lapozgatna egy angol irodalmár által összeállított, magyar költőket közlő antológiában. Én is az övében. Neki persze könnyebb a dolga, mert tudja, hogy London non coronat. Én viszont azt tudom, hogy nyugati magyar költők esetében Budapest coronat. Hiszen ez az antológia mérföldkő a befogadásban, amikor a magyar költészet szövegkörnyezetében méretnek meg a nyugati magyar költők. Nem udvariaskodni akar, nem tapintatoskodni, hanem ítélkezni, helyeket kijelölni. Nem alkalmi kritikáról, baráti interjúról van szó, hanem annak eldöntéséről, hogy kik azok, akiknek Ex Turcia nulla redemptio. Más (A muszáj-Herkulesek) Azok az élő költők, akik egy ilyen nagyságrendű antológiában egy verssel szerepelnek, a kegyelet, a méltányosság, a rosszul értelmezett barátság kiválasztottjai. A kegyúri jog kegyeltjei. (Jól van no, azért ne hagyjuk ki.”) Fiatal költők (például Babics Imre esetében) jóindulatú vállon veregetése. Mert van egy könyves szerző (homo unius libri), de nincs egy verses költő. Ha még az, meg kell várni, hátha kinövi magát. Ha már öreg, legyinteni kell. Vannak persze kivételek. Ilyen Tamási Lajos, a Piros a vér a pesti utcán költője. Ignotus viszont nem. Mert az egyetlen verse a válogatásban majdnem 11 oldal. A 11 oldal nem bűn, de súlyos aránytévesztés. Igaz, hogy dalban van elbeszélve, de néhány rövidebb szemelvény több lett volna. (A Czigány is a maga lovát dicséri) Én sokáig abban a tévhitben éltem, hogy a legnagyobb bűn barna cipőhöz fekete zoknit húzni. Igaz, apám arra tanított, hogy senkit sem szabad megszégyeníteni vagy sarokba szorítani. De átadom a szót Lakatos Istvánnak: „Akikkel nemigen tudtunk mit kezdeni, az avantgárd különcei. Lehetetlen bemutatnunk a párizsi Nagy Pált; alighanem ragaszkodnék hozzá, hogy a legkülönbözőbb betűtípusokból összeszerkesztett szövegét egy céllövő puska fényképe tegye még félelmetesebbé. Vagy Papp Tibort, aki vastag gyászkeretben óhajtaná viszontlátni lírai kedélyállapotát. Az efféle termékeket a művészeti grafika tárgykörébe utaljuk.” Nomármost. Én becsületszavamra kijelentem, hogy fölöttébb konzervatív ízlésű (és alkatú) irodalomtörténész vagyok. Egyrészt. Másrészt viszont, Voltaire-rel hajlandó vagyok életemet áldozni azért, hogy Lakatos István elmondhassa véleményét az avantgárdról, hogy kellően megvethesse személy szerint és műveikben is őket. De engedje meg, hogy felvilágosítsam. Nagy Pál hagyományos prózaírónak indult, ez nem elégítette ki, a kísérletező irodalomban találta meg saját hangját. Azért is hajlandó vagyok életemet áldozni, hogy Nagy Pál arrafelé kalandozzon, amerre kedve tartja (bár az inkriminált Voltaire-idézetet sohasem sikerült megtalálnom). Papp Tibor viszont „tisztes” költőként kezdte, s vannak olyan versei, melyeken (legalábbis én) nem fedeztem fel se gyászkeretet, se keretlegényt. Nomármost, másodszor. Évtizedek óta igyekszem meggyőzni a magyar irodalomnak ezt a két szerény munkáját, hogy paranoiásak, senki sem üldözi őket. Nem volt igazam. Legalábbis egy esetben. La