Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 6. szám - Cs. Nagy Ibolya: Énkép - bársonnyal, ciánnal (Csoóri Sándor: Ha volna életem)
Cs. Nagy Ibolya Énkép - bársonnyal, ciánnal CSOÓRI SÁNDOR: HA VOLNA ÉLETEM „Majd meghalok / és meghalsz majd te is, / áthömpölyög fogunk között a sár, / ínyünk helyén a víz - / de az a víz még itt folyik / lábunk előtt, / itt gőzölög” (De az a víz még itt folyik): a kép, az Idő üzenete a Párbeszéd, sötétben című kötetből világít idáig, a hetvenes évek elejétől máig, a század és az ezred lassú fordulójáig - jó negyed század távolából. De ennek a folyónak, e konok, megállíthatatlan, csöndes áramlásnak, az idő élményének érzékelési képessége a régmúltban, az ifjúkor esztendeiben sem volt kevésbé éles: Csoóri Sándor, költői eszmélésétől emez érett kori lírai beszédig nem tompuló érzékenységgel és éberséggel figyeli a „nagy Nyíl” röptét, a leheletnyi emberi életidő gátolhatatlan homokpergését. A „júniusi múlandóság” közérzetformáló hangulateleme (Árnyékom ágán) e líra forrásvidékén is kísért már, s ha csak amolyan elméleti lehetőségként, de a Menekülés a magányból „mert elmúlik az élet” épp az élet habzsolására ösztönző sora is az idő végességére figyelmezteti. „Hová viszel, folyó?” (A folyó), kérdezte valaha, s a kinagyított szem réseiben már feltűnik a büntető „múlt idő” is, a tavasz „recsegve” omlik be, „mint a deszkapalánk” (Recsegve, mint a deszkapalánk), гг Októberi futamok őszi folyója pedig újra és újra a semmi sem ugyanaz többet képzetét erősíti benne. Mégis: új kötetében, a megelőző Hattyúkkal, ágyútűzben (1994) című verseskönyv poétikai hangsúlyait fölerősítve, megdöbbentően, megrázóan nagy életélménye s új költői témája az idő linearitása: a meg nem fordíthatóság, az eltéríthetetlenség, a folytonos előrehaladás. Új érzelmi sokkélménye az elfolyt idő, a nincs idő, az idő végzetes hiányának tudata, a „holt idő”, a „Ha volt időm valaha elfogyott” személyes veszteségérzete. A Ha volna életem meghatározó módon éli tovább - már címében is - a Hattyúkkal... egyik jelentős lírai világteremtő, világképző hangulatát. Költészettani, líratechnikai értelemben is kínál újdonságot - azaz nyomatékosba az előző versgyűjtemény nóvumait - a könyv. A típusos, többnyire rímtelen, ritmustalan (beszédritmusos), a hasonlatok görgetegére és görgetegéből épülő, nemegyszer az élőbeszéd darabosságát is őrző Csoóri-vers általában kételemű: a hangulati-közérzeti-sorsértelmező felütést egy-egy látványelem, vizuális kifejtés, hasonlat, hasonlatsor vagy a bonyolultabb, áttétesebb metaforikus lendítés billenti át az atematikus szürrealitás tartományába. A már korábban megjelenő, rímekkel és poétikai szabályokkal kacérkodó „csonka szonettek” mellett - e kötetben is számos található belőlük - fel-feltűnnek a míves versépítés „bátortalan rímelésű” (Bátortalan óda a rímekhez) példái, ám oly módon, hogy Csoóri verstani kötelmek iránti figyelemre méltó, új (újra feltámadt) vonzalma - a szabad verses költői szabadság korlátaira is intve - éppenséggel lazábbá, szellősebbé, áradóbbá, lendületesebbé teszi a költeményeket. Stilisztikai eszköztárából mintha fogynának a vers poétikai áramát időnként meg-megszaggató szabályos hasonlatok, melyek egymás között olykor „kitöltetlen” zónákat hagynak (hangsúlyosabbá válnak a metaforikus, szinesztézikus megoldások javára) - a lírai képek látvány- és hangnemi átmenetei simábbak, a leíró-tárgyias és a látomásos-szimbolikus vonulatok szervesen folynak egymás 87