Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 6. szám - Cs. Nagy Ibolya: Énkép - bársonnyal, ciánnal (Csoóri Sándor: Ha volna életem)
8- ba és egymásra, a versegész megformáltabb, a Csoóri-líra legszebb darabjaiban a szóképek - trópusok - láncszemei sugárzó képiséggé lényegülnek át. Ám azt kell mondanunk, hogy a formagazdagodás meggyőző, szép jegyei mellett e kötet igazi, érdemleges költői nyereségét, a költői szubjektum mindenkori, vallomásos jelenlétén belül, a költő egyik „magánélményének”, amaz időélménynek a különös rétegezettsége, árnyaltsága - s megvallása adja! Ennek az új időélménynek vallatófény-erejű pászmájában, sugarában ugyanis mintha átértékelődnének a személyes, a baráti, a közügyi értékek és rendek, a mindig jelen lévő lírai én különös áthangolódásának lehetünk tanúi, a költői szerepértelmezés új elemekkel gazdagodik. Hangvételi, beszédmódbeli jelei is vannak ennek: Csoóri örök alanyisága - ez a Csoóri-líra egyik (a modern poétikai értelmezések szerint korszerűtlen) megkülönböztető jegye - a merengő, elégikus, meditatív pasztellszínek mellett a vád, a számonkérés, az önvád, az irónia és önirónia, a szarkazmus nyersebb tónusait is magán viseli immár. Az időélmény új képzeteket társít múlthoz, jelenhez, jövendőhöz, tárgyakhoz, társakhoz, tettekhez, feladathoz és el nem végzett feladathoz, az élet lassan fogyó, maradék darabjához. Jelen és múltbéli idősíkok találkozási pontján születnek a versek, a valóságillúzió és a valóság összekoccanásának elegyes érzelmi-hangulati ihletettségében, ambivalens légállapotában. Az Időlinearítása Már minden csak párban létezik - a versvilágban is a jelen csak a múlttal, s a jövő idő, még grammatikai formájában is, jószerivel száműzetett a Csoóri-versből. Az idő előrehaladó mozgása („Megint egy év!” - Szilveszteri tánc; „hová, hová, idő?” - Nagy, égi sálak; „Húsz év? Harminc év? Száz év van mögöttünk?” - Együtt megint; „Karácsony elmúlt, / az óév elmúlt, / az élet elmúlt...” - Ilyenkor januárban; „múlik életem, mint a hangyák délutánja” - Mint kárörvendő szökevények?) rétegekben fejti föl a múlt emlékeit. Csoóri újra és újra rálép arra az útra, amelyik az odahagyott ifjúság elveszett idejébe és színtereire vezeti. ,Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat” - sírta-panaszolta az Ördögpille (1957) kötetben (Falusi délután), abba az unalmas, sárga nyárba vágyik ma már vissza. Ahonnan menekült volna s menekült: a szülőföld, a szülőfalu, a ház, a szoba talán a békét, talán a puritánabb, az egyszerűbb létparancsok, szokásjog szerint szerveződő, tehát - talán megragadhatóbb, biztonságosabb életformát jelképező világába. Onnan, ahová hajdan vágyott: az embersűrű, gigászi vadonból (Belépek most a régi házba; Augusztusi elégia; Az alkonyatban valaki). A tárgyak hívószavakká válnak: mint töredezett fénykép mások által fölismerhetetlen részletei megjelenítik a költő előtt a múlt teljes képét. A kerítésdeszkán kinőtt moha, a darázzsal megtelt istálló, egy imbolygó gerenda a régi utcán, a holt apa vállán, a mindig hatot konduló toronyóra, a megöregedett kutak, az istállóból kiúszó lósörény, az augusztusi szalma, az alvó fejsze tükrös foka, soha ennyi realitásában tündökletes, egy múlt idősíkból átsugárzó, fénylően szép, érzékletes kép! A költőbe égett, gyermekkori jelenet a szürreális megemeléstől, két időszelet, két történés finom egymásra filmezésétől, a metaforikus jelentéstágítástól sem veszíti el megrendítő valóságosságát, misztikus természetességét: „A zámolyi temetőben / most itatja apám vasderes lovát. / Konduló vödre, fölfele fordított harang” (Augusztusi elégia). Persze a költő egyszerre átéli és minősíti is az élményt, egyszerre hagyja a nosztalgikusan megszépített múltképet hatni, s gátolja (áldott, átkos racionalitás) a belátással, az illúzióban tudással hamis képpé rögzülni azt: „Menjünk haza? / Mi maradt ott nekünk? / Az üres ház fölött az üres ég!” Maradt egy „pókos múzeum” s a megreccsenő „örök padló” (Menjünk haza) Mint aki „egy széltől kirobbanó hóförgetegben / várja visszatérni / száműzött, fiatal életét” (Elmúltam hatvan), pontosan tudván: csak verset teremthet az élményből a képzelet hóförgetege.