Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 5. szám - Czigány Lóránt: "Nyolc" évszázad magyar versei (Hét évszázad magyar költői)
rm emlékeznek, mert mit nekik Hekuba, ha helyesen bőgött a brit oroszlán (hiába léptünk a farkára, a 6:3-mal). Meg hát a La Manche csatorna se őszült meg nekik, mint nekünk a tenger. Megszentségteleníthetetlenek. Mi nem. Pont. Nagyító alatt II. Van ennek a dunai-ugor költészetnek egy vonulata, nemrégiben még bélyeges sereg, közkatonáinak (mit közkatonáinak! - tábornokainak se!) tilos volt sírniuk a Kárpátok alatt. (A nem jóját neki, nem megy ki Ady a fejemből, igenis ő a legnagyobb magyar költő, hiába tette helyre Lakatos. Végtére legalább megmondtam. Nna.) Most végre a falakon bevül (intra muros) vannak a nyugati magyar költők is. Tartsunk névsorolvasást, most kivételesen kegyetlen kommentárokkal. Márai Sándor: Költőnek azért nem az igazi. A Halotti Beszéd persze ugyanúgy antológiadarab, mint mondjuk Baráti Szabó Dávidtól az Egy ledőlt diófához. Márai legjobban sikerült verssorai az Egy úr Velencéből című verses drámájában találhatók. Cs. Szabó László, fájdalom, nem volt költő, bár egy antológiadarabot ő is írt (Téli virágének). De nem ezzel szerepel. Faludy György már hazai költőnek számít. A válogatás méltányos és értő. Határ Győzőről nem mondhatnám, hogy túl van reprezentálva. Békés Gellért művei is a magyar költészet korpuszába kívánkoznak. Tűz Tamás a válogatás alapján talán kissé színtelen. Béky- Halász Iván meglepően jól jön ki a közölt versekből. Tollas Tibortól a Bebádogoztak minden ablakot antológiadarab. Gyarmati Erzsébet mikor hunyt el? 1987-ben, mint a főszöveg közli, vagy pedig nem tudjuk, mint a tartalomjegyzékbeli kérdőjel implikálja? Csokits Jánossal eléggé mostohán bánt Lakatos. Bakucz József költészetét ismeri a kompilátor. Major-Zala Lajos a hazai elvárásnak megfelelően szerepel: honvágy/anyanyelvhez kötődés toposza. Kibédi Varga Áron elegáns (itt is), Baránszky László a helyén van. Vitéz Györgyről elismerte Lakatos, hogy jelentős költő. Horváth Elemért, Graves-díj ide vagy oda, vagy nem ismeri eléggé, vagy nem kedveli. Kabdebó Tamástól és Gömöri Györgytől egy-egy névjegyet kobozott el a kompilátor. Thinsz Géza sokkal több húrú költő, mint a nyúlfarknyi válogatásból kitűnik. A Makkai Ádám-válogatás ügyes. Érdekes módon Tóth Judit hiába él Párizsban, rendelkezik a présence-szál, ami a kiegyensúlyozott megméretéshez szükséges. Kemenes Géfin László nagyon rosszul járt. Nem lett volna szabad szabadosnak lennie, szóljon már neki valaki, hogy hazai fogyasztásra egy-két pinát talán húzzon ki a verseiből, mert így nem viszi sokra, hisz pinábrl bőven van az országban, minek akkor importálni? Szegény Dedinszky Erikát jó viszontlátni, na csak egy névjegy erejéig is. Bár markáns a névjegye. És végül Mózsi Ferenc, ő a legfiatalabb, a sereghajtó. Nem irigylem Lakatost a válogatás munkájáért, hiszen ezeket a költőket néhány évvel ezelőtt (esetleg) csak névről ismerte, vagy talán még úgy se. Ennek tudatában nem ártott volna kissé alaposabban tájékozódnia, így ugyanis igazán jelentős költők (is) kimaradtak. Elsőnek Bikich Gábort említeném, aki igaz, hogy szerepel a hazai kézikönyvekben, de az emigrációból is emigrált, Róma mellett él, és Szabó Zoltánon kívül talán senkivel sem érintkezett. Állítólag az Újszövetséget fordítja már évtizedek óta. Ami keveset olvastam tőle, az a legnagyobbak társaságába emeli. Kristálytiszta, feszesre fogalmazott versmondatok, minden szónak megvan benne a súlya. Kizártnak tartom, hogy ha Lakatos ismeri, kihagyta volna. Siklós István (1936-1991) már nehezebb eset. Weöres és Pilinszky kivételével senki sem hallott rá a verseire, még Vas István sem. A hagyományos költészet elemei hiányoznak műveiből, talán egy fiatalabb nemzedék felfedezi magának ezt a John Donne-, Ezra Pound-, e. e. cummings-hagyományokat folytató költészetet, mely megdolgoztatja az olvasót. Elismerem, nehéz Pestről ráhallani egy olyan költőre, aki a világűr neszeire ügyel, és közben par excellence a létezés költője. Azt azonban