Kortárs, 1998. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 10. szám - Szente Imre: Boldogult emigránskorunkban
Nagy Károlynak sikerült neves hazaiakat mozgósítania, hogy támogassák a nyugati magyarságot az anyanyelv megtartásáért folytatott nehéz küzdelemben. Olyan tekintélyek is helyeselték a gondolatot, mint Kodály Zoltán és Illyés Gyula; Váci Mihály pedig országgyűlési képviselő minőségében vetette latba befolyását. A Magyarok Világszövetségének égisze alatt így indultak meg 1970-ben az anyanyelvi konferenciák, magyarok intézményes találkozása a vasfüggöny két oldaláról. A mozgalomnak kezdettől fogva Lőrincze Lajos, a kiváló, kül- és belföldön egyaránt ismert nyelvművelő tudós volt a lelke. ő győzte meg a Hatalmat az eszme külpolitikai kihasználhatóságáról, ő szervezett maga köré egy pedagógusokból, szakemberekből álló lelkes csapatot, hogy írjanak tankönyveket a külföldi magyar gyerekek számára. Ennyi jó szándékot illett volna maradéktalan hálával fogadni, s az emigráció demokrata szárnya, amilyen az Új Látóhatár köre volt, várakozással nézett a kezdemény elé, s igyekezett leszerelni a mozgalmat eleve gyanakvással fogadó körök, többek között a Nemzetőr ellenállását. Hadd térjek ki itt röviden a Nemzetőrre, amelynek még régebbről munkatársa voltam, mint az Új Látóhatárnak, nemcsak a Nyelvőr rovatot vezetve, hanem alkalomadtán egy-egy beszámolót, vitacikket is közölve, főleg a dialógustémáról, amelyről Tollas Tibor tudvalevőleg nem osztotta Borbándi Gyula véleményét. Az utóbbi csak egyetlenegyszer tett magánlevélben óvatos célzást arra, hogy nemigen fér össze egyidejűleg mindkét lap munkatársának lennem. Igaz, néha-néha elejtett korholó megjegyzéseken túl nyílt harc sohasem tört ki a Nemzetőr és az Új Látóhatár köre közt, ami a két szerkesztő emberi-erkölcsi kvalitásait dicséri. Véka alá azonban sohasem rejtették, hogy nem értenek egyet olyan kérdésekben, mint az Anyanyelvi Konferencia, az otthon készülő tankönyvek tartalma és szelleme, Szent István koronájának hazaküldése, hogy csak néhányat említsek. Ám e kérdésekben az Új Látóhatár munkatársai közt sem uralkodott teljes egyetértés, amit a lapban lefolytatott viták bizonyítanak. Magam úgy éreztem, hogy néha keményebb állásfoglalásra is szükség van, mint amit az Új Látóhatár, nevezetesen Borbándi reálpolitikusi óvatossága megenged. Hiszen a slagelsei dialógusvitát is a lap hasábjain kívül folytatták a lap munkatársai, sőt alapító szeniorjai, Cs. Szabó és Szabó Zoltán, s e vita anyaga utólagosan sem jelent meg a lapban. Szépfalusi István Amíg időnk van című kiadványa őrizte meg az utókornak. Visszatérve az Anyanyelvi Konferencia témájához, sokunkban már az elején felmerült az ünneprontó gondolat: ha annyira szívügye a Hazának a magyarmentés, miért nem az erdélyi, felvidéki, vajdasági magyarokra fordít pénzt és buzgalmat a Magyarok Világszövetsége? A választ persze magunktól is kitaláltuk, mert csak a nyugati magyarság megnyerése fér bele a Párt és természetesen a mögötte álló Szovjet új külpolitikájába, melyet a „koegzisztencia” szó fémjelez. Az elcsatolt területek magyarságának sorsa ugyanolyan tabu, mint a szovjet csapatok jelenléte az országban; abba sem egyénnek, sem intézménynek nincs beleszólása. Még Illyés Gyula 1971-ben kiadott Hajszálgyökerek című könyve, mely lazán összefűzött darabjaiban a nemzeti kérdésről alkotott különvéleményének ad kifejezést, sem méri fel a kisebbségben élő magyarság helyzetét, csak óvatosan tér ki rá: „Nemzetek élnek a szocializmus csillagjele alatt, s közöttük mégis falak emelődnek? E falak jó néhányának leroskasztására lehet már a jól megfogalmazott, jól kifejezett szó is jerikói erejű.” Kissé szégyenkezve fogadtuk hát a Hazából hirtelen felénk irányuló túlzott figyelmet és gondoskodást, bár örültünk - akár korábban az ötödik síp szerepnek - az ugyancsak Illyés Gyula által megfogalmazott „szellemi magyar köztársaságnak”, mely országhatárok fölött egyesít tizenötmillió magyart. De már az első, 1970-es Anyanyelvi Konferencia lehűtötte a hozzá fűzött óvatos reményeket is: „Milyen meggondolás alapján maradtak ki már az első konferenciára meghívottak közül Cs. Szabó László, Határ Győző, Gombos Gyula, Szabó Zoltán, Kovács Imre, a Katolikus Szemle és az Új Látóhatár szerkesztői, amikor egy volt nyilas képviselőt - aki egyébként szexuális témájú irományok gyártásával foglalkozott - mint a magyar nyelv nyugati reprezentánsát meg lehetett hívni?” - teszi fel a kér