Kortárs, 1999. július-december (43. évfolyam, 7-12. szám)
1999 / 12. szám - Faragó Laura: "Magyar litánia" - Beszélgetés Tóth Bálinttal
74 A Magyar litániát valamikor 1990 után írtam, pontosan nem datáltam, de mindenesetre már Antall Józsefék idejében. Ezekre az „antalli időkre” különben szintén egy csomó rágalmat szórnak - ennek a negyede sem igaz. Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat: feledni éjszakai vad hánykolódásokat (egy hónapban két éjjelt börtönben töltök, és kéthavonként felakasztanak). Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat, hogy megszeressem a hóhérokat, s imádkozzam ellenségeimért... Pedig tudom, ez az egyetlen út, mi megnyithatja a szent kaput az oltárhoz, hol a szeretet ég, de befogadni az igaz igéthogy magam előtt se legyek hazug tudod, Uram, ez száz szentnek elég! Igaz, ha annyi vagyok, mint ők, semmi vagyok. Nézem, Krisztus, a tévét: ez mind élőhalott, pöszög, dadog, nem bánt meg semmit, nem kér bocsánatot. Hadd kérdjem Tőled: Én megbocsáthatok? Megbocsáthatok-e a cvikkeres Nagyért, a hórihorgas Pálinkás őrnagyért, Maléterért és Mansfeld Péterért, a Kossuth téren meggyilkoltakért, Salgótarjánban meggyilkoltakért, a háromszázakért és az ötszázakért, és a ki tudja hogy hány ezrekért, a Pesti Srácokért s a Pesti Lányokért, Angyalért és az angyali Géreczért. S a korábbiakért: Donáthért, Kiss Szalézért és Apor Vilmosért, a Recsken holtakért, a vallatáskor agyonvertekért, a börtönben égigkínzottakért és a határon agyonlőttekért.