Kortárs, 1999. július-december (43. évfolyam, 7-12. szám)
1999 / 12. szám - Faragó Laura: "Magyar litánia" - Beszélgetés Tóth Bálinttal
12 jellegű alapon, apám vonalán), és Illyés szólt Erdei Ferencnek, Erdei meg szólt Molnár Eriknek - ő volt akkor az igazságügy-miniszter-, így amnesztiával szabadultam, 1955. május 10-én. - A Füveskert című kötetet közben írtátok, kézírással? - Igen. De mielőtt szabadultam, lediktáltam egy irodalomtörténetet is, amit a Kecskési Tollas Tibor barátom írt, gyönyörű betűkkel - valamikor mutattam is neked, hogy milyen gyöngybetűkkel tudott ő írni. Volt ott benn egy úgynevezett „költőzárka”. És az őrök között is akadt néhány nagyon rendes ember, sőt mondhatni, „orpheuszi” módon - még az erőszakosabbja is meghajolt a költészet hatalma előtt! - Arisztotelésznél olvastam, hogy „igazságosan bűnhődni megszégyenítőbb, mint igazságtalanul”. Nekem éppen ezért úgy tűnik, hogy szinte nosztalgiával emlékszel börtönéveidre! - Igen... egyrészt ugye akkor voltunk fiatalok, másrészt csakugyan, én annyi egyívású emberrel - mert sikerült elintézni, hogy egy zárkába kerüljünk; csak pár nevet hadd említsek: Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Béri Géza, Gérecz Attila, Tollas Tibor (aki a fő szervezője és lebonyolítója volt a benti irodalmi életnek) - azóta sem voltam ilyen hosszú ideig együtt! - És honnan szereztetek papírt a versíráshoz? - Azt meg Márkus Laci barátom (aki most jó nevű újságíró) szerezte be, igen-igen leleményesen. Úgyhogy amikor szabadultam, egy kicsit sajnáltam is, mert akkor kezdtem el diktálni valamit - emlékszem, a szövegben a kommunizmussal kapcsolatosan volt egy kis eszmefuttatásom -, és mikor szabadultam, akkor szinte fájt otthagyni ezt a kis „elképzelést”... Sajnos, akkor édesapám már halott volt, anyámék meg kimentek Dél-Amerikába. Egy versedhez tartozó ajánlásban olvastam a következő sorokat: „A Váci Fegyházban 1954 őszén írtam e verset, fejben, máig is csak így őriztem. Nem lett volna tanácsos papírra vetni napjainkig. De vállalom. Nem a mai jövőnek szól, de a már befejezett jövőnek, 1956-nak. ” - Igen, ez a Vigyázzatok az éjszakára című versem, s leírni valóban öngyilkosság lett volna. Mert arról szól, ami aztán később be is következett. Nekem az olasz barátom, Roberto Ruspanti azt mondta, hogy mi tulajdonképpen „precorrenti”, előfutárai voltunk 1956-nak. Mi, akik akkor börtönben ültünk! - Felolvasom a befejezését: „ Vigyázzatok! Nagy öldöklés lesz!/Nem én teszem és nem a másik. /A bosszúálló angyal kardja / űzi őket a pusztulásig. ” Később írtál-e 1956-ról verset? - írtam. Nem annyira 1956-ról, hanem inkább az ellenállásról. Babits írja, hogy „semmi vagy, ha nem vagy ellenállás, vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél” - szóval egy szalmabábun, azon átfúj a szél, egy érc- vagy egy márványszobron nem tud átfújni! És valóban igyekeztünk egy olyan kemény költészetet összehozni ott benn a börtönben, hogy ezáltal segítsünk - mert az ima mellett a vers jegyezhető meg a legjobban! - a többieknek, erőt adjunk nekik. De ez nemcsak terápia volt magunk és a börtöntársaink számára, hanem sajnos az ország helyett is nekünk kellett helytállni. A polgárember sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben volt, mint mi ott benn! Mert ő elveszíthette az állását! No de hogy tolhatnak ki énvelem, amikor már amúgy is benn vagyok a börtönben? Ott mindenki tudta, hogy „te ott állsz, én itt állok" - a „te ott állsz”, az a fegyőrökre vonatkozik, meg az ávósokra. De érdekes módon, ahogy Németh László mond