Kortárs, 2000. július-december (44. évfolyam, 7-12. szám)
2000 / 7. szám - Beke György: Lenauheim
hajdani királyi város egyébként „rokoni kapcsolatban” áll a székelyföldi Erdőszentgyörgy falujával, mivel Sándor württembergi herceg innen választott feleséget magának 1835-ben, Rhédey Claudia grófnőt, és e frigy révén a székely Claudia egyik ősévé vált a mai angol dinasztiának. Württembergi „sváb országnak” is nevezhetnek, onnan települtek legtöbben Mária Terézia idejében a Bánságba és Szatmárnémeti környékére, és most, a visszaáramlásban, két és fél század múltán, a visszatérők legtöbbje itt kíván újra gyökeret verni. Jó szokás a stuttgarti magyarok között, hogy évente kétszer, tavasszal és télen, társas vacsorán adnak találkozót egymásnak. Eljönnek Erdély szülöttei a tartomány távolabbi városaiból is. Egy kolozsvári ismerős családot üdvözölhettem, Karlsruhe környékéről autóztak ide a székely káposztáért - az volt vacsorára -, még inkább a társalgásért, a hazai hírekért, az együttlét élményéért. Konthur Bertalan sebészorvos, akit a Hargita aljából hozott Stuttgartba nem annyira a hajdani történelem hídja - amelyen az erdőszentgyörgyi grófnő érkezett volt -, hanem a Ceausescu-diktatúra taszító önkénye, a magyar összejövetelen német vendégeket is bemutatott nekem. Erdélyi németeket, svábokat, akik néhány éve vagy akár évtizede vándoroltak ki Németországba, de itt, „kinn” érezték meg a szükségét annak, hogy otthoni „magyar kapcsolataikat” felújítsák. Filipp László, aki egyik főszereplője volt Boltívek teherbírása című barangolókönyvemnek mint a szatmárnémeti Unió szerszámgépgyár kereskedelmi igazgatója, a társas vacsorán odaült mellém, és elmondta, hogy milyen meghurcoltatásban, mellőzésekben volt része a könyvem miatt. Többé nem kapott útlevelet, pedig addig rendszeresen őt küldték külföldre szerződéseket kötni a gyár nevében. Újra meg újra beidézték az állambiztonságra, és faggatták, hogy miért beszélt nekem a gyár magyar munkásainak gondjairól, keserűségeiről, egyáltalán, miért beszélt velem. - Öregkorára vett vándorbotot a kezébe, kedves Fillipp László? - Nem vándorbot, ha itt újra hazát teremtettem magamnak, erdélyi sorstársaim között. Elegem volt a szatmári hajszából, bizonytalanságból. Egyszerű stressz, mondta az orvosunk. Sellye János ezt a nevet adta neki. Igen, ő nevet adott, mi a vérünket. Emlékszik, hogy tizenegy alapemberem esett ki, infarktus, agyvérzés, idegkimerülés... Nem vártam meg, amíg rám kerül a sor... Egyenesen anekdotikus annak a budakeszi sváb polgárnak az esete, akit 1946-ban kitelepítettek Magyarországról, ennek ellenére magyar érzelmű maradt Németországban is. Olyan próbákon, mint a magyar-német világbajnoki mérkőzés bizonyította ezt, mikor a magyar csapatnak szurkolt. Pedig „ellenségének” kellett volna tekintenie. Fiát, az 1948-ban született JózsefetJoschka Fischernek keresztelte el. Ő pedig ezzel a névvel lett világszerte ismert politikussá, német szövetségi alkancellárrá és külügyminiszterré. Vállalja kiüldözött édesapja „magyarságát”. Nikolaus Lenaut csecsemőként viszik magukkal a szülei, és soha többé nem látja bánsági szülőhelyét. Pedig bolyongásai során messzire eljut az osztrák birodalomban, Németországban és Amerikában. Fiatal emberként pozsonyi, magyaróvári és bécsi iskolákban tanul, bécsi kávéházak törzsvendége, családi örökségéből elutazik Stuttgartba, hosszasan időzik Württembergben, a svábok ősi földjén, majd nyugtalan természete Amerika felé hajtja, Amszterdamban hajóra száll, Baltimore-nál partot ér, Ohio államban - említettem már - földbirtokot vásárol, de hamar felhagy a gazdálkodással, vissza Európába, ami most már Svábországgal azonos számára, ahol Alexander württembergi herceg, a király unokatestvére hódoló verssel köszönti viszszatértét: Az én szeretett Nikolaus Lénáimhoz... Család, a mai Lenauheim, a szülőhely soha nem esik az útvonalába. Igaz, nem él ott senki rokona, akihez mehetett volna. Nem vágyódott Család után? Vagy annyira az idegei mélyén, a zsigereiben élt az első - öntudatlan - élmény, hogy táplálta egész életében? Negyvenkét esz