Kortárs, 2008. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)

2008 / 9. szám - Gintli Tibor: A megszakított elbeszélés lehetőségei

80 Irodalom a történelemben - irodalomtörténet ami nem feltétlenül szerencsés, hiszen a mindentudás közelébe kerülő elbeszé­lések valójában az alapkoncepcióval helyezkednek szembe. A talán túlzott szer­kesztői tolerancia itt azzal a veszéllyel járhat, hogy érvet kínál a vállalkozás alap­elveit eleve kétségbe vonó kritikának, amely a koncepciótlanság vádját valóban többször az ilyen értelemben vett következetlenség hangoztatásával kapcsolta össze. Az elbeszélői szerepek kapcsán annyit érdemes még megjegyezni, hogy a mindentudás elhárítását az önmagát kommentáló elbeszélő szerepének kiterjed­tebb érvényesítése szerencsésen egészíthette volna ki. E szerepkörön itt most azt a narrátori magatartást értem, amely az olvasóval társalkodva folytonosan megvi­tatásra ajánlja fel saját megfontolásait, amely mintegy beavatja a befogadót azok­ba a dilemmákba, amelyek a történet elbeszélése során felmerülnek. Egy jelen­tős mértékű szemléletváltást kezdeményező munkában valószínűleg nem csupán az előszóban van helye az ilyen önreflexív kitérőknek. Ez az olvasót beavató attitűd alkalmas lehet az idegenkedő befogadó meggyőzésére, ami jelentősen növelheti a vállalkozás hatékonyságát a szemléletváltás indukálása terén. Aligha tévedek, ha úgy vélem, hogy a történet szükségszerű töredezettségét, a lineáris, célelvű elbeszélés elutasítását elsősorban az annales műfaját idéző struktúra hivatott szemléltetni. Az egymással szoros összefüggést nem mutató évszámokhoz kapcsolt szövegek a kolostori évkönyvek szerkezetére emlékeztet­nek, arra a műfajra tehát, melynek narratív sémáját a történelem célelvű elbeszé­lését elutasító Hayden White is egy alternatív történeti narratíva lehetséges min­tájaként értelmezte. Ez a forma az egymástól eltérő jellegű bejegyzések bizonyos mértékű izoláltságával és az évszámok nagy hiátusaival meglehetősen radikáli­san kezdi ki a célelvű folyamatszerűség képzetét. Ugyanakkor az is megemlíthe­tő, hogy a feljegyzések sokszor hasonló típusú eseményeket rögzítenek, így nemritkán egyfajta erősen hézagos folyamatszerűség mégis kirajzolódik az anna­­lesek lapjain. A magyar irodalom történetei már pusztán címével is több történet elbeszélését ígéri. Ennek a többes számnak a használata szerintem leginkább abban az esetben tekinthető indokoltnak, ha az egyes fejezeteket fogjuk fel kü­lönálló történetekként. Ezek jelentős részében azonban az évszámhoz kapcsoló­dó esemény természete és az azt kibontó fejezet inkább a pillanatnyiság, mint a folyamatszerűség érzetét kelti, nincs olyan kiterjedése, amely a könyv vagy a kötet szintjén is történetszervező erőt kölcsönözhetne neki. A történetszerűséget számon kérő, de a nyitott elbeszélés elvét elfogadó kritikák éppen a szövegek izoláltságát jelölik meg hiányérzetük elsődleges forrásaként. Az annales-szerke­­zet tehát sikeresen bontja le a célelvű elbeszélést, de önmagában nem látszik elégségesnek az egymástól különböző, lehetséges történetek felvázolásához. Nem arról van szó, hogy az évszámokhoz rendelt szöveg mint szerkezeti elv már eleve alkalmatlan a megszakított folyamatszerűség megjelenítésére, hanem arról, hogy az események, illetve a hozzájuk kapcsolódó szövegek között a folyamat­szerűség érdekében megfontolandónak látszik az egymásra vonatkoztatás külön­féle eljárásainak alkalmazása. Ez a megoldás nem is példa nélküli A magyar iro­dalom történeteiben, de kiterjedtebb és változatosabb alkalmazása a megszakí­tott folyamatszerűség határozottabb érzeteit hívhatná elő, így még inkább előse­

Next