Kortárs, 2008. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)
2008 / 9. szám - Gintli Tibor: A megszakított elbeszélés lehetőségei
80 Irodalom a történelemben - irodalomtörténet ami nem feltétlenül szerencsés, hiszen a mindentudás közelébe kerülő elbeszélések valójában az alapkoncepcióval helyezkednek szembe. A talán túlzott szerkesztői tolerancia itt azzal a veszéllyel járhat, hogy érvet kínál a vállalkozás alapelveit eleve kétségbe vonó kritikának, amely a koncepciótlanság vádját valóban többször az ilyen értelemben vett következetlenség hangoztatásával kapcsolta össze. Az elbeszélői szerepek kapcsán annyit érdemes még megjegyezni, hogy a mindentudás elhárítását az önmagát kommentáló elbeszélő szerepének kiterjedtebb érvényesítése szerencsésen egészíthette volna ki. E szerepkörön itt most azt a narrátori magatartást értem, amely az olvasóval társalkodva folytonosan megvitatásra ajánlja fel saját megfontolásait, amely mintegy beavatja a befogadót azokba a dilemmákba, amelyek a történet elbeszélése során felmerülnek. Egy jelentős mértékű szemléletváltást kezdeményező munkában valószínűleg nem csupán az előszóban van helye az ilyen önreflexív kitérőknek. Ez az olvasót beavató attitűd alkalmas lehet az idegenkedő befogadó meggyőzésére, ami jelentősen növelheti a vállalkozás hatékonyságát a szemléletváltás indukálása terén. Aligha tévedek, ha úgy vélem, hogy a történet szükségszerű töredezettségét, a lineáris, célelvű elbeszélés elutasítását elsősorban az annales műfaját idéző struktúra hivatott szemléltetni. Az egymással szoros összefüggést nem mutató évszámokhoz kapcsolt szövegek a kolostori évkönyvek szerkezetére emlékeztetnek, arra a műfajra tehát, melynek narratív sémáját a történelem célelvű elbeszélését elutasító Hayden White is egy alternatív történeti narratíva lehetséges mintájaként értelmezte. Ez a forma az egymástól eltérő jellegű bejegyzések bizonyos mértékű izoláltságával és az évszámok nagy hiátusaival meglehetősen radikálisan kezdi ki a célelvű folyamatszerűség képzetét. Ugyanakkor az is megemlíthető, hogy a feljegyzések sokszor hasonló típusú eseményeket rögzítenek, így nemritkán egyfajta erősen hézagos folyamatszerűség mégis kirajzolódik az annalesek lapjain. A magyar irodalom történetei már pusztán címével is több történet elbeszélését ígéri. Ennek a többes számnak a használata szerintem leginkább abban az esetben tekinthető indokoltnak, ha az egyes fejezeteket fogjuk fel különálló történetekként. Ezek jelentős részében azonban az évszámhoz kapcsolódó esemény természete és az azt kibontó fejezet inkább a pillanatnyiság, mint a folyamatszerűség érzetét kelti, nincs olyan kiterjedése, amely a könyv vagy a kötet szintjén is történetszervező erőt kölcsönözhetne neki. A történetszerűséget számon kérő, de a nyitott elbeszélés elvét elfogadó kritikák éppen a szövegek izoláltságát jelölik meg hiányérzetük elsődleges forrásaként. Az annales-szerkezet tehát sikeresen bontja le a célelvű elbeszélést, de önmagában nem látszik elégségesnek az egymástól különböző, lehetséges történetek felvázolásához. Nem arról van szó, hogy az évszámokhoz rendelt szöveg mint szerkezeti elv már eleve alkalmatlan a megszakított folyamatszerűség megjelenítésére, hanem arról, hogy az események, illetve a hozzájuk kapcsolódó szövegek között a folyamatszerűség érdekében megfontolandónak látszik az egymásra vonatkoztatás különféle eljárásainak alkalmazása. Ez a megoldás nem is példa nélküli A magyar irodalom történeteiben, de kiterjedtebb és változatosabb alkalmazása a megszakított folyamatszerűség határozottabb érzeteit hívhatná elő, így még inkább előse