Kortárs, 2012. július-december (56. évfolyam, 7-12. szám)
2012 / 11. szám - Szőke Katalin: Füzi László: Kötések, szakadások (könyvismertetés)
94 s kritika ül a szigetlakó vallomásait egyik előző esszékönyvében). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a személyiség bezárul, épp ellenkezőleg, a zárt teret képes csak az idővel harcoló ember domesztikálni, ami egyben a benső kitárulkozását is biztosíthatja. Az idő teresítésére irányuló törekvések különösen gyakoriak a 20. századi irodalomban, s mint ismeretes, a modern próza és költészet újmitologikus irányait jelenítik meg. Füzi László könyvének egyik különlegessége, hogy ez a látásmód együtt jelentkezik a tény- vagy valóságirodalomra való hivatkozással, például a könyv első részében a felbomló paraszti élet bemutatásakor a történelmi és szociográfiai munkák megidézésével, valamint a kollektív tapasztalat nyújtotta ismeret előtérbe helyezésével. Ám ezzel párhuzamosan a történéseket a kilépés individuális gesztusa viszi előre, ami például olyan ráismerésekkel is párosul, mint a táj öntörvényű önállóságára való rádöbbenés. Erről Füzi a következőket írja:...az elszakadások és kilépések egymásra rétegeződése, a mögöttük meghúzódó történéssorok elfogadása juttatott el a valamikori világ történéseinek számbavételéig és a térből kihasított és önállóvá formált táj mítoszának formálásáig." A hármaskönyv első része a gyermekkorról szól, melynek helyszíne három település: Fertőszentmiklós, Petőháza és Fertőd. Az 1950-es évek végén, ahogy a szerző visszaemlékezik kisgyermekkorára, ez a térség talán az ország egyik legelzártabb vidéke volt - határsáv, határzár bonyolította mind az ott élők, mind az oda utazók életét. Emlékszem, hogy a nyugat-magyarországi gimnáziumi osztálykiránduláskor nekünk is külön engedélyt kellett kérnünk. Ez a nemcsak tradicionálisan a bomlásban levő paraszti közösség, hanem politikailag és kulturálisan zárt tér bizonyára még jobban felerősítette a kiszakadás vágyát, mint máshol az országban, ugyanakkor, ahogy erről Füzi is beszámol, a kiszakadás okozta lelkifurdalás is nagyobb lehetett. A könyvben kibomlik egy paraszti eredetű család története, szokásaik, a 20. századi történelem megpróbáltatásai, gazdaságuk és életmódjuk. Mindehhez kommentár gyanánt mindig a történeti és szociográfiai irodalom szolgál. A paraszti létből való kiszakadás már Fűzi László szüleit is érintette, akik rendőrként és cukorgyári munkásnőként a két világ között léteztek, noha a „fenti világhoz" sohasem tartozhattak. Számomra megdöbbentő, hogy mennyire tagolt volt ez a világ még az '60-as, 70-es években is. Fűzi a következőket írja: „Hia használhatom a mai kifejezést, akkor ilyenről még nem hallottam, szociológiai vonatkozásban erősen tagolt világban éltünk. Bár mindenki ismert mindenkit, azért meghatározott volt az a kör, amelylyel kapcsolatot tartottunk vagy tarthattunk. Értelmiségiekkel, tanárokkal, a gyár vezetőivel vagy az orvosokkal csak a kikerülhetetlen helyzetekben kerültünk kapcsolatba. A gyári fogorvos Sopronból járt le, a köszönést is alig fogadta, talán azért féltem elmenni hozzá, mikor fájt a fogam." Noha az élet a munka és a tanulás kettősségében telt, a játék szabadságának is fontos hely jutott. Fűzi a családtörténet és gyermekkora mesélése közben állandóan reflektálja nemcsak önmagát, de az írás folyamatát is, melyet a játékkal azonosít. Ez a dupla reflexió végig jelen van a könyvben, tulajdonképpen ez adja sajátos intimitását: azt az érzést, hogy itt és most születik a szöveg, mi is bármikor beleszólhatunk - vagyis az olvasót is szinte azonnal reflexióra készteti. A közösségi világból való kiszakadás a „bejárós", vonatozós soproni gimnáziumi évekkel vette kezdetét, majd a családtól való végső elszakadást a hódmezővásárhelyi katonáskodás és a szegedi egyetemi évek jelentették. A könyv második része az 1970-es évek második felében ezt az életszakaszt örökíti meg, az immáron individuális önkiteljesítés első szakaszát, az első ütközéseket, a politikával, a Kádár-éra banalitásával való találkozást. A vásárhelyi katonaévek háttérszövege Ottlik Iskola a határon, illetve Garaczi László Arc és hátraarc című könyvei, s mint az első konfliktus megjelenik a politikai vizsga, ahol a tiszt az előfelvett katona szemébe mondja, nincs olyan szovjet író, hogy Szolzsenyicin. Majd következik a szegedi diákévek személyekkel és eseményekkel való megjelenítése, melyeknek négy évvel Füzi előtt én is részese voltam. A Szegedi Egyetem (akkor József Attila Tudományegyetem) szintén zárt tér, sajátos sziget volt, igazi intim közeg, habár a „külvilág" néha durván beleavatkozott szellemi világába. Szegedre mind a mai napig érvényes, amit Füzi is megállapít könyvében, hogy az egyetem és a városi intézmények között alig volt/van kapcsolat. Fűzi „terei" ily módon a kollégium, a bölcsészkar, a könyvtárak (főként a Somogyi Könyvtár) voltak, néha-néha egy-egy kocsma, focizás, a városban való barangolás. A szegedi bölcsészkari benső térnek abban az időszakban (de még mostanság is) megvolt az a sajátossága, hogy a hallgatók az ország különböző területeiről verődtek össze, tősgyökeres szegedi szinte alig volt közöttük. Ez a „gyökértelen" sokszínűség jelentős mértékben megkönnyítette a barátkozást, s bizonyos fokig egyenrangúságot és nagyobb szabadságot is adott. Ezenkívül az egyetem a város központjában volt (és van), vasárnap és szünetek idején KORTARS 2012/11