Kortárs, 2018. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)

2018 / 12. szám - TANDORI 80 - Szalay Károly: Sajkodtól „egészen a” Halásztelepig

nem sokra taksálták. (Szentkuthy Miklós sem.) A kellemetlen, tolakodó láto­gatót tüntették ki gonoszkodva „Kassuth-díjjal", és a háta mögött kinevették, ha meghatódott a „megbecsüléstől A „körzet” kiemelkedő figurája volt Horváth Boldizsár egyetemi tanár, „csontológus", aki az akkor divatos csecsemőkori betegséget, a csípőficamot ingyen gyógyította a környékbeli parasztok között. Számunkra elsősorban mint vitorlázó, balatoni Kékszalag-győztes volt tekintélyes. Hajója az Addió, volt belőle vagy három egymás után, mind Addió névre hallgatott (Addie l.-ll-III.) Ha jól emlékszem, Déry Tibor is megfordult rajta. Sokszor kötött ki legen­dás vitorlásával az Intézet kikötőjében, de nem a Kőbéka és a Na mi újság? mellett, mert tőkesúlya mélyre merült. A nyílt vízen horgonyzott le, a tízméte­res „kút" fölött, s az intézet fontos dolgozója, Kozma úr szállította ki Dizsi bá­csi vendégeit evezős csónakban a szárazföldre. Orvosokat, színészeket, zené­szeket. Nem hagyhatom említés nélkül Sajkod egyedülállóan érdekes művészét, Farkas Ferenc horthysta tábornokot, akit kegyesen ide telepítettek ki. Télen­­nyáron itt élt és iparművészkedett. Nekem is van tőle tányérnyi méretű, színe­zett, ovális alakú domborművem. „A régen múlt időkben egy szép királyleány aranyszőrű kecskéket őrzött Tihany fokán.” A népi legenda valós „tárgyból" fakadhatott. A tó kecskeköröm alakú kövecskéiből. Kecskekörmöket azonban az ötvenes években már csak pénzért lehetett beszerezni, ma már úgy sem. A nyaralók mindet kiszedték a tó fenekéről. Nem hagyhatom említés nélkül az Akadémia elnökét, Rusznyák profesz­­szort, aki családjával rendszeresen ott nyaralt. Az egyik lánya tolószékes, mozgásképtelen, rajta még a csodadoktor Dizsi bá sem tudott segíteni. Máig őrzöm az emlékét. Fekete hajú, fehér bőrű némber volt, s azt hiszem, a leg­okosabb és a legműveltebb nő, akivel valaha találkoztam. És persze barátaimnál tanyázott az intézetben Szabó Lőrinc! Aki örökö­sen az éhhaláltól rettegett. A biológusok zene- és irodalomimádók voltak. Hu­mán műveltségű természettudósok. Úristen! És ott élt a csudálatos grafikus­­művész, az „Ikonographia florae” egyedülálló, óriási könyv rajzolója, a világ­szép világrajzok mestere, Csapody Vera. Olyan kultusz élt bennünk, szellemi suhancokban a nagy teljesítmények iránt, hogy az ájulatig meghatódtunk, ha már a kilencven évet is túlhaladott agg nő leereszkedett közénk. És el ne felejtsem Kántor Andor festőművészt, Honthy Hanna exszeretőjét, aki a művésznőtől búcsúként megkapta tihanyi villája borpincéjének kulcsát, ahová gyakran vitt bennünket, süvölvenyeket piálni. Tündérhon kulturális kör­képe ezzel korántsem teljes. Fönt, a hegyen a Szunyogh csárda fogalom volt. Nemcsak páratlanul színes egyéniségű korcsmárosa, hanem öreg cigány hárfása miatt is. Tóth G. László intézeti igazgatótól tudom, hogy a hárfás már a harmincas években híres volt. Szabados Jenő (László rokona) Szőnyi­­tanítvány meg is festette 1939-ben a fiatalon is öreg művészt. Amikor én megismertem - ötvenévesen­­, már csupa csont vénember volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy feleségül vegyen balkézről egy tizenkét éves ci­gánylánykát. A hasonlóképpen csontsovány leányasszony szeretettel vette körül és szolgálta „férjét", az aggastyánt. Hárfamuzsikája jobb fülekben talán máig megmaradt. A Sport Szállóban pedig a később híressé vált Dobsa zongorázott, s a mefisztofeleszi arcú, sánta Hot-Klein dobolt. Barátságba keveredtem vele. Pesten rendszeresen meglátogattam az Operettben, ha jól emlékszem. Na, és ott volt a vörös hajú dizőz, akiért megőrültek a férfiak. A közvetlen, jó humorú Szusza Feri hódolata jeléül a cipőjéből ivott pezsgőt, de az egyik biológus ba­rátom tette a nőt magáévá. Nevét titokban tartom kegyeleti okokból, mert hála istennek özvegye még él.

Next