Kortárs, 2018. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)
2018 / 12. szám - TANDORI 80 - Szalay Károly: Sajkodtól „egészen a” Halásztelepig
Egy zimankós húsvét hétfői napon Sajkodban tanyáztam Meszéék vendégeként. Ebéd után elhatároztuk, meglocsoljuk lkát a Halásztelepen. Csakhogy lka éppenséggel a félsziget másik felén lakott, vízre letekintő nyaralójukban, szüleivel. Tanakodtunk, melyik útvonalat válasszuk. Végül úgy döntöttünk, keresztülvágunk a félszigeten, a Belső tó közelében. Az ősszel gyönyörűszép lila, most szürke és letarolt levendulás mellett, a szántókon át. Úgy viselkedtünk, mint zöldfülű városiak. Nem gondoltuk meg, hogy még a gyalogjáró ösvények is elmocsarasodtak, lucskosak, olvadt hótól sárosak. A domboldalban még mindig látszottak koszos fehér hófoltok, széleik kristályosan csillogtak a bágyadt délutáni napsütésben. Már túlhaladtuk a Belső tó vidékét, amikor a távolban föltűnt egy vaddisznócsoport. Futni már nem volt hova, megmerevedtünk mozdulatlanra. A vaddisznók minden mozgást megtámadnak. Tőlünk alig tízméternyire csörtettek el letört, de be nem takarított kukoricaszárak között. Nem figyeltek ránk. Komótosan kocogva, vagyis kocázva eltűntek a tenyérnyi kis erdőben. Mire kiértünk a Halásztelepre vezető kövezett útra, nyakig sárosak lettünk. Még szerencse, hogy bakancsaink nem ragadtak bele a cuppogó latyakba. Lassan alkonyodon, mire ska nyaralója elé értünk. Pontosabban, az út menti kertkapuhoz. Fönn, a házban világított két ablak, és a teraszfélére nyíló bejárati ajtó ablakán is fény szűrődött. Megálltunk a kis kertkapu előtt, egymásra néztünk, és egyszerre elnevettük magunkat. Mint két sárból gyúrt ember. Úgy döntöttünk, így be sem csöngethetünk. Már fordultunk volna vissza, amikor kinyílt a ház ajtaja, és fölbukkantaka. Tétovázott, lassan megismert bennünket, aztán leszaladt hozzánk. Kinyitotta a kis kertajtót (már nem emlékszem, milyen is volt), összecsapta a kezét és jézusmáriázott. - Ti meg hogy kerültetek ide? Normálisak vagytok? - Meglocsolni jöttünk, ezt meg is tesszük. Előbugyolásztuk kis üvegecskéinket, és az akkor szokásos pacsulival kíméletesen megöntöztük a leányzót. Legalább az előtérbe gyertek föl, megpihentek, és továbbmehettek. A lépcsőföljáróra hirtelen éles fény vetült. Gyula bácsi jelent meg az ajtóban. Csak fekete sziluettje látszott a háttérvilágításban. - Meszéék vannak itt - kiáltott föl ska. - Jöttek locsolkodni, de már mennek is tovább. - Azt nem. Azonnal hozd föl őket! Nem volt apelláta. Fölkapaszkodtunk, és megálltunk előtte a kisugárzó fényben. Kezében bicska, éppen vacsorázott. Megdöbbenését azonban ő sem tudta leplezni. Kis szünetet tartott, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: - Bejöttök, megszárítkoztok, kaptok enni, aztán mehettek dolgotokra. Flóra néni - ahogy szokás mondani - majd elájult, amikor meglátott bennünket. Gyula bácsi visszaült fenséges pózban az asztalfőre, kanyarított egy szelet szalonnát, hozzá lila hagymát, kenyeret, és leplezetlenül élvezte hitvese megdöbbenését. - Na? Na! Mit álltok itt? A gyerekek vetkőzzenek le, rakjátok a kályha (vagy a kemence?) mellé ruháikat. Ha megszáradnak, le lehet porolni őket. A cipőket ne tegyétek túl közel a meleghez, mert tönkremennek. A zoknikat is vessétek le. lka pedig, hozz nekik lavórt meleg vízzel, bele a lábakat, meg ne fázzanak! Flóra, legyen szíves két lópokrócot elővenni, abba csavarják bele magukat, és egyenek. Én még életemben olyan kínos zavarban nem éreztem magam. Mindenki ideges volt, egyedül Gyula bácsi falatozott fölényes nyugalommal.