Kortárs, 2018. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)
2018 / 12. szám - TANDORI 80 - Szalay Károly: Sajkodtól „egészen a” Halásztelepig
lka teljesítette apja utasítását, Flóra asszony két második világháborús durva szőrű, szürke katonai lópokrócot hozott, majd az asztalhoz ültünk, lábunkat még mindig a meleg vízben áztatva. Gyula bácsi félszemmel kiteregetett zoknijainkra pillantott. - Azok a zoknik használhatatlanok. Adjatok az enyéimből szárazat nekik. Flóra néni alig leplezett, irántunk érzett undorral tányérokat és evőeszközöket tett elénk, és fejével intett. Gyula bácsi vágjon nekünk is a szalonnából. - Vendégnek? Nem. Máskülönben is ez az én szalonnám. Hozzatok nekik szalámit, Flóra néni szót fogadott. Őszintén sajnáltam, hogy szalonna helyett „finomságot" kellett ennünk, ugyanis máig kedvenceim a szalonnák különféle fajtái. Mivel anyai nagyapám gyümölcstermelő gazdag paraszt volt (magyarul kulák, de szerencséjére nem érte meg a Rákosi-korszakot), paraszt-polgári létformánkba belefért a parasztias étkezés éppen úgy, mint az apám családjának görög nagypolgári életvitele. Máig érzem számban a lebbencs ízét, a bográcsban pörkölt aranybarna tarhonya ropogását fogaim között. És eszembe jut a szegény alezredes lánya, akire azért volt büszke horthysta katonatiszt apja, mert úgy kanyarintotta a szalonnát és a hagymát bugyit bicskával, mint a parasztok aratáskor. És ahogyan akkor Gyula bácsi. Az alezredes orosz fogságba esett, és nem láttuk többet. Noha nem fegyveresen szolgált. Köpcös, elpuhult ember, valamiféle adminisztrátori munkát végzett a seregben magas rangja ellenére. Legalább hatvan esztendeje jártunk Illyés Gyuláéknál. A látogatás minden vagy majd minden mozzanatát máig is őrzöm. Mindenekelőtt a költő alakját, amint szinte szoborként ül az asztalfőn. Flóra asszony serénykedik, teljesíti ura óhajait. Megismétlem: érezhetően nem örült a velünk járó megpróbáltatásoknak, ska visszafogottságát, amivel nyilván az abszurd helyzet fölötti kaján érzéseit akarta titkolni. Lenyűgözött Illyés főúri viselkedése, nagyvonalúsága. Amit kimért magatartása csak fölerősített. Az nem derült ki, tudja-e, hogy Bóka aspiránsa voltam, ugyan miért tudta volna? Arra azonban finoman és udvariasan rákérdezett, hogy mivel foglalkozom. Azt mondtam tömören: Karinthyval. Nem válaszolt bejelentésemre azonnal. Azt tudtam, hogy Karinthy kedves kis paródiát írt Illyésről a harmincas években, de nem ismertem akkor még az urbánus író és a népiek vezére közös fényképét. Pedig, most így visszagondolva rá, érdekes lett volna kérdezősködnöm kapcsolatukról, hiszen Karinthy nem volt valamiféle elfogult városi. Móricz legjobb barátai közé tartozott, s az is árulkodó, hogy a fénykép együtt rögzítette Illyést Karinthyval. Föltehetőleg egy hajókiránduláson, amely képen Illyés Karinthy mögött áll, és kezét bizalmasan ráteszi az ülő Karinthy vállára. Az Illyés—Karinthy családi kapcsolatokról létezik egy furcsa, „posztumusz" tapasztalatom. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Vörösmarty téren találkoztam Karinthy Ferenccel, Cinivel. Már nem tudom, miféle dolgokról fecserésztünk, talán a Margitszigeti teniszpartikról. Egyszer csak odalépett hozzánk Sík Csaba, akkoriban a Magvető irodalmi vezetője Bóka-tanítvány, és süvölvény korunkban gyakran voltunk együtt, de valamilyen oknál fogva szakadatlanul vitatkoztunk, nemcsak irodalomról, hanem főleg képzőművészetről. Azt hiszem, ő rugalmasabb és megértőbb volt a modern irányzatok iránt, mint én. És az irodalomban is szélsőségesen urbánus nézeteket képviselt, vagyis a népi írókat ki nem állhatta. Noha páratlanul jó eszű és roppant művelt fickó volt, amilyen csak a vidéki falusi körjegyzőfélék leszármazottai lehettek. Mert a mai ember föl sem foghatja, micsoda magas kultúrájú falusi értelmiség élt hajdankorban, és maradékai élnek még ma is.