Korunk Szava, 1933 (3. évfolyam, 1-23. szám)

1933-10-15 / 20. szám

338 Ön is egyszer követ arra az Ady Endrére, aki ezerévesen ezer gyökérből s csakugyan „tipikusan“ magyar volt! E magyar mérgezettség az alkotót kikerülhetetlen lázadóvá tette és mereven és megkerülhetetlenül szembeállította az ural­kodó rétegekkel. Hiszen az utolsó két évszázad történelme nálunk az egyre mélyebb belső dekadenciába hulló s mesterségesen kon­zervált uralkodó rétegek harca a föltörekvő rétegekkel. A géniusz számára, a belső mérgezettségbe lökött teremtő erőknek csakis az utóbbiak, a folyton visszaszorított, folyton letiport feltörekvő rétegek győzelme hozhatott volna szabad területet, szabad leve­gőt, a harmonikus virágzás és termés lehetőségét. A magyar géniusz, a teremtő, a hős, az igazi tehát száz esztendő óta velük tart szolidaritást, velük kötött egyességet, Petőfi éppenúgy, mint Eötvös József, Arany János éppenúgy, mint Ady Endre, Jókai Mór, Tolnai Lajos,Justh Zsigmond, Móricz Zsigmond,Juhász Gyula, tehát az irodalom, az alkotó egyéniség már a saját léte szempontjából is szociális állásfoglalásra kényszerült. Ön azonban, Kegyelmes Úr, e kötelező, kemény s heroikus tradícióval szemben az uralkodó rétegek kegyének kényelmét és biztonságát választotta s nem is feltétele­zem, hogy egyéni érdekekből, hanem elsősorban azért, mivel a magyar kérdés egész valóját nem ismeri, a magyar alkotó sorsá­nak, hivatásának lényét nem élte át. Ön, az uralkodó rétegek „nemzeti“ érzületének díszes, előkelő köntösét vállalta s kanyar­i­­totta vállaira és egész élete alatt nem jött rá, hogy e köntös épen­­úgy nem magyar, mint a történelmi romanticizmus „Hadura“. S szellemi életünk természetrajzát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöke mégis Önben látja a „tipikus“ magyarság megtestesülését! Végigolvastam a Kegyelmes Úr emlékezéseit, őszinte vallo­másait gyermekkoráról és ifjúságáról, az író legfontosabb kor­szakáról. Elárulja benne, hogy milyen eredeti horizonttal indult az irodalomba, hogy melyek alkotó egyéniségének a gyökerei s milyen elrendelő élmények táplálták. Megismertet derék, magyar érzületű család tagjaival, tanáraival, iskolatársaival s rajtuk kívül néhány snájdig huszártiszttel, egy pár kacér és nem­­kacér szép asszonnyal s néhány dzsentri figurával. Ennyit vett Ön észre a magyar életből, ezért nem is tudott sohasem széles szolidaritást alkotni, ezért nem tudta sohasem a magyar élet méreteit, igazi méreteit, törvényeit, életanyagát hőseibe s művei keretébe beillesz­teni. Eötvös József, arisztokrata létére, Viola alakját építette a magyar próza hősei közé, Arany János többek között Toldit és Bolond Istókot adta a magyar epikának, Petőfi az Apostolt, Ön azonban Gyurkovicsokat, Simon Zsuzsákat s közvetlen és távo­labbi rokonaikat. Nem állítom, hogy munkái bizonyos vonatkozás­ban nem képviselnek értéket, de végre is: örök igényekkel kell értékelnünk s a természetes magyar kultúrhorizont méreteihez kell mérnünk még ebben a mai reklámvilágban is, a kritikátlan­ság mai vásárában is. _ Ön, Kegyelmes Úr, azok közé tartozik, akik az 1867-es kor­szak politikai átragyogásához a kísérőzenét szolgáltatták. Közvet­len az Ön kiterebélyesedése előtt volt egy igen érdekes fejlődési vonal a magyar prózában: Tolnai Lajos és Justh Zsigmond kép­viselik. Mindketten voltak olyan elbeszélő tehetségek, mint Ön s mindketten a méltatlan feledés magyar sorsába hullottak. Justh Zsigmond korán meghalt, mielőtt még terveit kibonthatta volna, Tolnai Lajos pedig üldözött vad lett, egyik sem kapott olyan igazolást, mint Ön, holott a történelem őket igazolta. Tolnai nyílt és hősi szembefordulás volt 1867 Magyarországával s igen helyesen úgy látta, hogy ez a történelmi fordulat a magyar tár­sadalom alját vetette többnyire a felszínre, akik azután egy nagy­hangú és igazi átfogó szolidaritásra nem is gondoló álnaciona­lizmust portáltak s ennek leple alatt a szociális és emberi hibák, bűnök s rettenetességek „modern, liberális“ nagyüzemét rendezték be. Justh Zsigmond pedig az uralkodó rétegek kikerülhetetlen, belső bomlásáról vallott s a parasztsággal való összeforrásban látta a menekvés egyetlen útját. Velük szemben Ön, Kegyelmes Úr, tetszetős meséket mondott az uralkodó rétegeknek s a zagyva, óriási belső megtisztításra és nevelésre szoruló középosztálynak akkor, mikor a belső férgek már a torkunk felé rágcsáltak. Önnek a rettentő magyar megrekedtség, az abnormis magyar szociális helyzet, szellemi életünk kegyetlen kontraszelekciója volt öntudat­lan mentora. Ha Ön Tolnai Lajos alkatú egyéniség lett volna, nem kerülte volna el Tolnai Lajos sorsát. Ha a 67-es korszak szörnyű szellemét nem sikerült volna óriási erőpazarlás és valóságos magyar öngyilkosság útján mindmáig kiterjeszteni, akkor Ön sohasem emelkedett volna hivatalosan ekkora magasságba. Ezért nem tudunk mi ünnepelni az Ön ünnepén, ama másik Magyar­­ország mégis csak él és néha-néha verdesni kezdenek lekötött szárnyai . . . S miért írom éppen az Ön ünnepsége alkalmával e soro­kat? Azt hiszem, hangom higgadtsága mindenkit meggyőz arról, hogy egy régi és mélyekig nyúló fájdalom kényszerített és vezetett. Önnek igen könnyű volt magyarnak lennie, csupán egy korszak uralkodó rétegének uralkodó véleményeit kellett magába szívnia s kifejeznie. De bennem élnek mindazok, akik vállalták a tragédiát, mert idők óta már másként a magyarságot sem lehet vállalni. Bennem él Csokonai magánya, tudom, hogy az agg Kazinczy gyalog rótt nehéz kilométereket, mert kocsira már nem tellett, tudom, hogy a forradalmár Petőfi néhány hónappal halála előtt s a magyar forradalom kellős közepében garasokért talpalt, ben­nem fáj, hogy alávaló kezek büntetlenül üthették a „fehér idők­ben“ Juhász Gyulát, hogy még a halott Adyt is meg lehet rugdos­ni ... S minek folytassam ezt a szomorú listát, a „tipikusan“ magyar mindig nagyon megjárta itten, nemcsak életében, hanem még a halálban is, szánandók itten a bölcsek és nyugtalan panaszok tájai a temetők. A másik Magyarországot sikerült mind­máig elsüllyeszteni s ha végleg sikerül ez, tudom, hogy az emberi­ség lesz vele kevesebb. De azt nem tudom, hogy a nagy emberi kultúra az Ön műveiben ama másik Magyarország helyett valami különöset nyert volna­ Budapesten, 1933 őszén. Kiváló tisztelettel: FÉJA GÉZA. KÖNYVEKRŐL, FRANZ WERFEL: LEHET-E ISTENHIT NÉLKÜL ÉLNI. Werfel nem pap, nem tudós és nem metafizikus, hanem író. Az elsők közé tartozik, munkásságával a legmagasabb helyet biztosította magának a világirodalom történetében. Az emberiség­nek ehhez az égető kérdéséhez az „olvasóval való közös élethely­zetének jogánál fogva szól hozzá. Ő is a gondolkodók osztályához tartozik, a pártok és világnézetek két széke közt ő is a földre esett. Egy órai metafizikai elmélyedést követel tőlünk. Szívesen elhallgatnánk a szavát több óra hosszat is. Mes­tere a szónak. Közvetlen, világos és egyszerű. Páratlanul éles intelligenciájával s a novellista könnyedségével valósággal felvilla­nyozza az olvasót s észrevétlenül emeli ki a dohos és ködös hét­köznap korlátai közül a mély és átfogó szemléleti mód szabadságába. A nagyváros egyik átlag­ utcáján megfog egy átlag­embert, „napjaink történetének igazi hordozóját“, mint mondja, „a demokrá­cia tulajdonképpeni alanyát és tárgyát“ és a górcső alá helyezi. Átvilágít rajta, mintha üvegből volna. Gyermekkor, szülői ház, iskola, nevelés, szellemi krízis, „Welträtsel“, eltompulás, kenyér­­kereset . . . (Ilyen élesen meglátni és ilyen döbbenetesen leírni, csak író tud.) Aztán megformulázza ennek az embernek „öntudat­lan tudati állapotát.“ Ezt el kell olvasni. Ez a „modern öntudat­állapot,“ a naturalisztikus nihilizmus az igazi betegsége ennek a kornak, amelyben a legszerencsétlenebb lett az ember. „Nincs egyebe szegény, szeretett Énjénél s ez az Én is sajnos már csak depresszív állapotok láncolataként, a nyugdíjgond, a tompa halál­­félelem, határozatlan keserűség, határtalan magányérzés, a véredények kezdődő elhasználtsága, köszvény formájában válik tudatossá előtte. Ő az az ember, aki legjobban meg van fosztva az egyetemesség iránti kötelezettség érzésétől . . .“ így nem lehet élni. S ennek az embernek a fiai (az új generáció) már meg akarnak szabadulni saját Énjüktől. Valamilyen rendhez, tekintélyhez akarnak csatlakozni ,amelyért az életüket is készek feláldozni.“ Ilyen csak egy van: a hit. Az egyik fiú a kommunizmusban hisz, a másik a nemzeti szocializmusban. Az egyik az élelmiszert vallja életcélnak, Istent a gazdag elnyomók ravasz találmányának s a proletariátust az eljövendő megváltónak tartja. Credo quia absurdum ... A másiknak még könnyebb a dolga. A kommunizmus néhány erkölcsi és tudomá­nyos belátást mégis követel híveitől; a nacionalizmus csak azt követeli, hogy megszülessenek. S az élettani illetékességből erkölcsi érdem lesz. A test Istenné válik. Mindkét mozgalom a nihilisztikus korszak gyümölcse — ők sem ismernek transcendentális megkötöttséget s ők is a lég­üres térben függenek. Werfel egy pár oldalon újszerűen és töké­letesen jellemzi őket. Minden szava célba talál és­­ robban. De nem kíméli e kor mellékbálványait sem: a technikát, az álla­mot, a várost. „A modern állam az egymással versenyző választó

Next