Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1939-12-01 / 12. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Berkó Sándor: Fiatal költők
lásai után s meglepő az is, milyen homo novus nemcsak a mai magyar pedagógiai irodalomban, de a középiskolai oktatásban is, amikor pl. olyan új tantárgy bevezetését ajánlja, amit már több mint fél évszázada tanítanak az egyik fajta magyar középiskolában. Makkai azonban mindig újból fedezte fel a világot. S ha a vérbeli gondolkodónak ez is a lényeges cselekedete, nála azért torzul el a felfedezés, mert túlságosan felszínes. A legközvetlenebbül talán a stílusa igazolja ezt. Bonyolult körmondatai és indokolatlan szó-szaporítása a hiányzó mélység leple. (Szeremley László)FIATAL KÖLTŐK. Úgy látszik, akár ördögök is potyoghatnak az égből, fiatal költőink továbbra is a régi buzgalommal munkálkodnak versesköteteik megjelentetésén,, mintha a jelenlegi állapotok rájuk a legkevésbé sem vonatkoznának... A nagy „túltermelésiből ragadjuk ki annak a két fiatal költőnek a könyvét, akik a szokásos átlagon felül állanak s mingjárt indulásuk kezdetén ígéretes teljesítményt nyújtanak. Benjámin László A csillag nem jöréje címmel adta ki első verseskötetét. Komoly reményeikre jogosító költő, formai kiforrottsága, nyelvezetének tisztasága, vizuális képei hamar megragadják az olvasó figyelmét. Sajnos, szociális meglátásai sem mentik azonban attól, hogy ne hiányoljuk friss költői intuicióját, puritán szerkesztési módját s egyáltalán mindazt, ami a vers vérmérsékletét és levegőjét teszi. A húszegynehányéves keltőnél persze figyelembe kell venni a kiegyensúlyozatlanság hátrányait, de előnyeit is, hiszen éppen akkor lenne „gyanús“, ha „kész“ lelki és formai sémákkal állana elénk. Márpedig Benjámin László ösztönösen eruptív költő, akinél az átélések folyamata, sorsot és szerepet jelent. Kötetének legszebb verséből (Ha már barbár n®m lehettem a címe) föltétlenül idézni kell a két utolsó szakaszt, mintegy dokumentumként a fiatal költő tehetsége mellett: Ha már itt vagyok — és lejjebb, mint apám szándéka ejtett — legalább szakács lett volna belőlem, gazdag asztal szakácsa, ki vastag libát és kacsát boncol és sok drága ételt költ s ismeri be ebédek ízét és szagát; ha szolgál, nem ingyen szolgál, úgy él, mint a többi polgár s növeszti hasát. iStrudi Györgye versei (Kitagadva) az élmények közvetlen megfogalmazásával hatnak. Ez a, közvetlenség sokszor hátrányára van a költőnek: megelégszik a ,,nyers“ és tapintható érzelmekkel, amelyek végül is elsikkadnak a forma virgonc, könynyedén bukó és ívelő játékosságában. Talán felületesség? Vagy kényelem ? Mindenesetre, számára nem okoz olyan problémát egy vers megírása, mint Benjámin Lászlónál s valószínű, hogy termékenyebb költő is. Verseit mégis valami nyugtalan,, cinikusan fájdalmas lélecérzés hullámai járják át; élményekben és tapasztalatokban gazdag költő, a fiatalosan szárnyaló Benjáminnál izmosabb és terhesebb gondolatokkal s érezni, hogy az ő szociális igényei inkább gyökereznek az egyéni élet sorsában, mint „ésszerű“ meglátásokban, vagy egyszerű rokonszenvben a mély rétegek iránt. Látásköre tág és sokszínű,, kár, hogy lírája ennek ellenére is monotóm ismétlésekkel teli, a legkevésbé színes és változatos. Talán kellő elmélyüléssel más verseket is írna a mélyen emberi hangulatok áramkörében. Hiszen, aki olyan sorokat ír le, hogy: léptei a levelek számlálják, vagy: orvosságos nagy kanállal — párbajt vivnék a halállal, az nyilvánvalóan tehetséges költő, az önfegyelemmel és önkritikával sok szénét és művészi értékűt nyújthat. Feltétlenül idéznünk kell befejezésül Tücsök című versét. Egy tücsökkel bíbelődöm lankás domb ölén.