Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1939-12-01 / 12. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Szentimrei Jenő: Pálffy János emlékezései
Szemle, Bírálatok 1095 ben mégis nagyon reális képmásaival népesítik be e két regénye világát.Arisztokrata hősei valamennyien egyéniségükért, akaratuk szabad megnyilvánulási lehetőségeiért küzdenek és így permanens harcban állanak a családdal és osztályukkal. E harcban mindig a családi és az osztály lesz a győztes. Nincsen segítség, az egyén talán nagy harcok árán kiszabadulhat a családiból, a család azonban, az uralkodáshoz szokott s a jómódtól elpuhult osztályba ágyazva, menthetettentül széthull ezzel az osztállyal együtt. A kivételes, zseniális, családja keretein túlnőtt egyén pedig viszi magával a család és az osztály jellegzetességeit, amelyek legfeljebb csak keveredhetnek, átalakulhatnak, de nem múlhatnak el soha. Justh arisztokratái mind gőgösek s egyben alázatosak, teremtési vággyal teltek, mint a nagy művészek, de tettet bénítóan ábrándozóak és tehetetlenek, mint a dilettánsok. Mindannyian az uriasság s bohémség keverékei. Arisztokraták, de arisztokráciájukból nem következik életükre nézve semmi biztosíték. Egyetlen bizonyosság van életükben: a haltál, amely felé rohannak. Nincs is más céljuk, mint lehetőleg gyorsan, harmonikussá rendezni, életüket, hogy haláluk ne szakítson félbe semmit. Ha van külön ,,magyar tragédia“, úgy ennek okait megtalálhattuk Justh Zsigmond különben nem túlságosan dús munkásságában. Fenn a szenvtelen magasságokban, ahová már a világ zaja alig hat latszik el, az arisztokrácia, amely csupán pozíciója biztosítására fordítja minden megmaradt erejét, lent mélyben pedig a jognélküli dolgozók. S e két osztály közé ékelve az arisztokrácia kegyeiért s elismeréséért versengő polgárság egy kis rétege. „Fuimus! Voltunk!“ __ mondatja Justh az arisztokráciával s azután érdeklődése a gányójulcsák népe felé fordul, mert „ha néhány nagyúri család el is vész, a nép élni fog, mert erő lakozik benne s csupán ezzel az erővel lehet pótolni majd, amit mi elmulasztottunk.“ Justh Zsigmond 1894 őszén halt meg. Magyarországon lassan-lassan már készülődni kezdtek a Milleneumra s az „Ős Budavárá“-ból kiszűrődő muzsikaszó s a Barrison lányok táncának dobogása elnyelte a tüdőhajás iró szavát. (Forgács Antal) mAGYARORSZÁGI ÉS ERDÉK *LYI URAK. PÁLFFY JÁNOS EMLÉKEZÉSEI. (Erdélyi Szépmives Céh kiadása.) Az emlékirat-irodalomnak Erdélyben nagy hagyományai vannak. Szalárdi, Apor, Csierey Mihály, Mikes, sőt a fejedelem Kemény János olyan értékes feljegyzéseket hagytak utódaikra, melyekben az egykorú erdélyi társadalmi és politikai élet egész arcát megmutatja gazdag tanulságaival. Különleges értéket képvisel Mikes mellett gróf Bethlen Mikóós kancellár a maga nagyszerű emlékírásával, mert ebben is, mint Mikes színes prózájában, nagyon őszinte és nagyon emberi vonatkozások jelennek meg kendőzetlenül s mély betekintést nyújtanak az emlékíró korának, életének és jellemének legrejtettebb zugaiba. Már Szerb Antal megállapította, hogy ezek a kitűnő emlékírók legnagyobb részében főrendü magyarok közül kerültek ki, akiknek volt módjuk a maguk kiművelésére és volt idejük az akkoriban még nagyon kezdetleges lárbon álló történetírást családjuk és kései utódaik hasznára saját feljegyzéseikkel pótolni. Napfényiokozásukban sokat köszönhet az irodalomtörténet Aranka Györgynek, Döbrentey Gábornak, Kulcsár Istvánnak (Mikes!) s főként Mikó Imrének. Nem minden érdekesség a 1-