Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)

1939-12-01 / 12. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Szentimrei Jenő: Pálffy János emlékezései

Szemle, Bírálatok 1095 ben mégis nagyon reális képmásaival népesíti­k be e két regénye világát.­­Arisztokrata hősei valamennyien egyéniségükért, akaratuk szabad meg­nyilvánulási lehetőségeiért küzdenek és így permanens harcban állanak a családdal és osztályukkal. E harcban mindig a családi és az osztály lesz a győztes. Nincsen segítség, az egyén talán nagy harcok árán kiszabadul­hat a családiból, a család azonban, az uralkodáshoz szokott s a jómódtól elpuhult osztályba ágyazva, menthetett­entü­l­ széthull ezzel az osztállyal együtt. A kivételes, zseniális, családja keretein túlnőtt egyén pedig viszi magával a család és az osztály jellegzetességeit, amelyek legfeljebb csak keveredhetnek, átalakulhatnak, de nem múlhatnak el soha. Justh arisz­tokratái mind gőgösek s egyben alázatosak, teremtési vággyal teltek, mint a nagy művészek, de tettet bénítóan ábránd­ozóak és tehetetlenek, mint a dilettánsok. Mindannyian az uriasság s bohémség keverékei. Arisz­tokraták, de arisztokráciájukból nem következik életükre nézve semmi biz­tosíték. Egyetlen bizonyosság van életükben: a haltál, amely felé rohan­nak. Nincs is más céljuk, mint lehetőleg gyorsan, harmonikussá rendezni, életüket, hogy haláluk ne szakítson félbe semmit. H­a van külön ,,magyar tragédia“, úgy ennek okait megtalálhattuk Justh Zsigmond különben nem túlságosan dús munkásságában. Fenn a szenvtelen magasságokban, ahová már a világ zaja alig hat latszik el, az arisztokrácia, amely csupán pozíciója biztosítására fordítja minden megmaradt erejét, lent mélyben pedig a jognélküli dolgozók. S e két osztály közé ékelve az arisztokrácia kegyeiért s elismeréséért versengő polgárság egy kis rétege. „Fuimus! Voltunk!“ __ mondatja Justh az arisztokráciával s azután érdeklődése a gányójulcsák népe felé fordul, mert „ha néhány nagyúri család el is vész, a nép élni fog, mert erő lako­zik benne s csupán ezzel az erővel lehet pótolni majd, amit mi elmulasz­tottunk.“ Justh Zsigmond 1894 őszén halt meg. Magyarországon lass­an-lassan már készülődni kezdtek a Milleneumra s az „Ős Budavárá“-ból kiszűrődő muzsikaszó s a Barrison lányok táncának dobogása elnyelte a tüdőhajás iró szavát. (Forgács Antal) m­­AGYARORSZÁGI ÉS ERDÉ­K *­LYI URAK. PÁLFFY JÁ­NOS EMLÉKEZÉSEI. (Erdélyi Szépmives Céh kiadása.) Az emlék­­irat-irodalomnak Erdélyben nagy hagyományai vannak. Szalárdi, Apor, Csierey Mihály, Mikes, sőt a fejedelem Kemény János olyan érté­kes feljegyzéseket hagytak utódaik­ra, melyekben az egykorú erdélyi társadalmi és politikai élet egész arcát megmutatja gazdag tanulsá­gaival. Különleges értéket képvisel Mikes mellett gróf Bethlen Mikó­ós kancellár a maga nagyszerű eml­ék­­írásával, mert ebben is, mint Mikes színes prózájában, nagyon őszinte és nagyon emberi vonatkozások je­lennek meg kendőzetlenül s mély betekintést nyújtanak az emlékíró korának, életének és jellemének leg­rejtettebb zugaiba. Már Szerb An­tal megállapította, hogy ezek a ki­tűnő emlékírók legnagyobb részében főrendü magyarok közül kerültek ki, akiknek volt módjuk a maguk kiművelésére és volt idejük az ak­koriban még nagyon kezdetleges l­árbon álló történetírást családjuk és kései utódaik hasznára saját feljegyzéseikkel pótolni. Napfényio­­kozásukban sokat köszönhet az iro­dalomtörténet Aranka Györgynek, Döbrentey Gábornak, Kulcsár Ist­vánnak (Mikes!) s főként Mikó Im­rének. Nem minden érdekesség a­ 1-

Next