Korunk, 1940 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1940-02-01 / 2. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Berkó Sándor: Cs. Szabó László: "Fegyveres Európa"
182 Szemlei Bírálatok szószámlálva úgy találta, hogy Jónás beszédei bizonykicsiráztak néhány ninivei szivében s úgy gondolta ráér. De Jónást bizony elfutotta a kétségbeesés s hogy az még megnőjön, egyre forróbbat lehelt az Urrá a sivatagból, sőt egy kis férgével még ama tök indáját is elfaragtatta, amelyik neki egy-egy percre árnyékot adott. Csüggedésében mindjárt perelni is kezdett az Úrral, aki most már leckébe kezdett prófétájával s kemény szavakkal tanitotta, hogy az ő dolga csupán a prédikálás s a bűnök számontartása, az Úr dolga majd a cselekedet, ami kellő időben le is száll a földre. Példákkal bizonyította, melyben a tök és Ninive egyéb érdemei is benne foglaltattak... Ez a rövid meséje a rövid könyvnek, remek versezettel, elomló bőséggel s magasra törő költői szolgálatokkal. Egy utóvers is csatlakozik az íráshoz s ebben Babits mély mellverések között, magát Jónással azonosítván, az Urat kiáltja, hogy amig rossz torkából s a hatalmasok kegyéből telik s mig egy sötétebb hal gyomrában el nem tűnik, kiálthassa a régi hangot s bátran szólhasson. Valaha nem hihettük, hogy lesz idő, amikor Babits felejthetetlen szép sorain kívül más is marad utána, mint a ninivei por és hamu. Prédikálni kellett ellene, mert a szekér, mit darabig előre ráncigált, jó időre vissza is csúszott a lejtőn, legázolva sok érdemes s felfelé tartó embert. Az idő keserű levében fetrengve, megkisebbedett igényekkel, megszakített szabadság-rezzenéseinkben ajánljuk Jónás könyvét azoknak, akik a versben, a szomjúságban, a fejbevertségben italt keresnek és üdítő forrásra találnak. (Pap Gábor) IS. SZABÓ LÁSZLÓ: „FEGYVERES EURÓPA“. „1937 és 1939 közt az író minduntalan megsérti a műfaji határokat, ház helyett hevenyészett sátorban lakik, regény helyett naplót, sőt széljegyzeteket ír, nem ábrázol, hanem leltároz, nem adatot gyűjt, hanem emléket, nem az ember érdekli, hanem a világ“ — állapítja meg Cs. Szabó László is azt a sajnálatos tényt, amelyet most megjelent útinaplóival kapcsolatban (Nyugat kiadás) a maga védelmére idéz. Pedig hiába védekezik. Ha már csakugyan tekintetbe kell vennünk e hibrid műfaj időszerű (?) keletkezését, akkor elsősorban erre az írói kényszervallomásra kell gondolnunk, amely, tartalmi súlyánál és erkölcsi felelősségtudatánál fogva,, föltétlenül a mai ember elé kívánkozik. Ha már az író figyelme nem az ember, hanem a világ felé fordul (miért ez a merev megkülönböztetés?), akkor valóban mutassa is meg azt a világot, amelyet — föláldozva érte a normális, tolmácsoló műfajt — „csak széljegyzetekben" tud elénk csillantani. Ha Cs. Szabó Lászlóúj könyvéről őszinte véleményt akarunk mondani, csak azt ismételhetjük meg, amit előbbi, hasonló zsánerű könyvének bírálatakor (Magyar Néző, Nyugat kiadás) elmondottunk. Elvégre maga az író sem gondolhatja komolyan, hogy néhány bécsi, párizsi arckép pársoros — bár szellemes — fölvázolásával, az új francia festészet idézésével néhány többnyire magánbeszéd jellegű kis fejezettel az európai ember lelkiismeretfurdaló és világot megmutató szándékát igazolja és el tudja oszlatni e műfaj iránti kételyeinket? Hogy az ő saját hasonlatával éljünk: a könyv elolvasása után úgy éreztük, mintha valaki többször is be akarna nyitni az ajtón, ám mindig visszafordul s kopogtatás nélkül távozik. Talán a kritikus túlságosan leszűkíti e műfajon belül megoldandó írói vallomáskényszer tartalmi határait? Aligha, legföljebb ezzel is az író segítségére szeretne lenni, hiszen, ha ez a vallomáskényszer csakugyan kielégül egy-két útirajzos pillanatfelvételben, akkor mi igazolja a műfajt? Ha pedig