Korunk 1981 (40. évfolyam)
1981 / 10. szám - SZEMLE - ROBOTOS IMRE: Önarckép és önismeret
volt... De ki kérdezett?... Legtalálóbb válaszaim — most veszem észre — el nem hangzott kérdésekre zengtek fel... Senki sem kérdezett, igazad van, közbeszóló ... De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Buddha? Ki kérdezett, Názáreti? Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... Ki kérdezett?“ Szorongásaitól nem szabadulhat: „Soha ebben a korban nem fogom megtudni, szép volt-e a költői mű, amit írtam, jó volt-e a cselekedet, amit tettem, s szorongva érzem, kár folytatni... én igazat akartam mondani. Igazat? ... Mi ez? ...“ Az igazság (vagy vélt igazság) elszökött előle. Úgy érezte, hogy a világ megváltása igaz szavakon múlik. Az értelmes igéket kereste, s Leonardo da Vincivel együtt úgy érezte, hogy a helyes és igaz az esztétikai szépség titka. A valóság, amit szüntelenül ostromolt, hogy kipuhatolja lényegét: a valóság, ami ellen kivédhetetlen logikával lázadt — mosolygott fölötte. De mosolygott ő is a kiismerhetetlen életvalóságokon: „Az egyszeri rabbi, mikor szemrehányást tettek neki, hogy két vitatkozót, külön-külön meghallgatva, mindkettőnek igazat adott, holott mindkettőnek nem lehet igaza, így felelt: neked is igazad van, édes fiam!.. . Kicsit nehéz megszokni, mégis bele kell törődni, hogy nem a logika hozta létre a világot, hanem a világ hozta létre a logikát, hogy a világ megvan logika nélkül is, de a logika nincs meg a világ nélkül.“ Karinthy Frigyes valóság- és igazságszemlélete éppúgy beletorkollik a parttalan relativitásba, mint önismereti szemlélete: „Ezerszer csaltam meg önmagamat — becsaptam és elkábítottam és megtévesztettem ... Magamat magamat nem ismerem, »titok és idegenség« vagyok, valóban ... gondolatainkat azért gondoljuk, hogy önmagunkat rejtsük el magunk előtt, elrejtsük, meg ne ismerjük — önmagunkat, a félelmetes, ismeretlen Valamit, a véres valóságot...“ Mi marad ezek után számára? A kételkedés. Kételkedés a környező világban, és kételkedés önmaga lehetőségeiben, ezért mondja: dubito ergo sum, kételkedem, tehát vagyok. Abban is kételkedik, hogy egyáltalán olvassák-e, amit ír. Csak abban lehet bizonyos, hogy a nyomdász, a szedő figyelmet szentel írásainak. Neki muszáj: „Egyetlen ember van, aki egészen bizonyosan elolvassa, el kell, hogy olvassa, amit én írok, és ez ön, szedő úr, az egyetlen, akiben biztos lehetek... az olvasó nem hallgat rám ... Talán nem is tud olvasni az olvasó.“ (Levél a szedőhöz) önelemzéseinek komor, derűt elutasító elmélkedései kísérletet tesznek arra, hogy feledtessék a humoristát. Benedek Marcell méltán jegyezte meg, hogy Karinthy, akinek neve hallatára felkacag a közönség, már régóta nem akar kacagni; komoly céljai voltak már első humorkísérleteivel is... írói szándék és írói mű nem először felesel egymással. De humorával és elmélkedő írásaival, a hit és a hitetlenség hangsúlyváltásaival mindvégig a hamis hitek ellen kesereg, lázad, tiltakozik. S olykor mégiscsak felszakadnak a szorongás gátjai: „Ember vagyok, ragyogó, soha vissza nem térő, utolérhetetlen alkalom, végtelenbe ívelő esély, aminél istenben nem ismert még ez a sok istent látott világ.“ (Mintha Gorkij Szatyinját hallanánk: „Az ember, ő az igazság. Ember! Nagyszerű ez! Büszkén hangzik!“! Nagyon sokszor megírta, hogy a pénzkeresés kényszere olykor eltérítette attól, hogy igazi lényét fejezze ki. De „nem igaz, amivel még magamat is vádoltam néha, hogy megélhetésért írtam. Belefogni talán segített a kényszer — de elindulva a papír felső széléről, a közepe táján, valahol, egy szótól, néha egy gondolattól a végén mégis feltámadt bennem valami, a lelkiismeretnél is mélyebb és élesebb, tehetetlen és homályos és gyerekes, de őszinte remény, hogyha nagyon megszorítom a tollat, s ha a tinta helyett valamelyik erembe kellene mártani, egyszer talán mégis sikerül odáig fokozni a feszültséget, hogy a papír alsó széle felé kitüzesedjen a toll, tüzet fogjon a papír az igétől...“ (Önarckép) S mi volt az ige? „Mondj igazat, betörik a fejed . . . töresd be a fejed, és mondj igazat... Én pedig azt mondom: a betört fej nem mond igazat.“ Az igének ez még csak töredéke: „...ha az ellenség megöl téged, s te hagyod — meg fogja ölni felebarátodat is; bizony mondom neked, az ő kezével, amit nem fogtál le, te ölted meg a te felebarátodat ... Tégy jót mindenkivel, de rosszat tégy azzal, aki nem tesz jót.. amíg a jó meg nem félemlíti a rosszat, az ő neve: gyengeség...“ (Telma Titusz) S ez már nemcsak költői hitvallás: végső árnyalás annyiszor megrajzolt (elrajzolt) önarcképén is. Robotos Imre