Korunk 1989 (48. évfolyam)
1989 / 7. szám - ÍRÓASZTAL - LÁSZLÓFFY ALADÁR: Egy évforduló veretes nyelvű leveleiről
nyert, hibát lehessen találni lehengerlő gondolatmenetükben, egy vakhoz hasonlítja, „aki úgy kíván egy jószemű emberrel egyenlő feltételek mellett megküzdeni, hogy teljesen sütőt verem mélyére csalja“. A jó öreg Csemiczky is „névtelen megtestesítője“ egy típusnak, aki utólag sem érti meg, mi történt. Beszédesen zeng már vezető címéből a hozzáállás: A XVIII. század utolsó tizedének Gyászos Alkonya... — mindazonáltal pontosan végzi krónikást, már-már helyszíni tudósítói szolgálatát: .......A nép abban a véleményben való, hogy a Bastille nevű fogházban temérdek hadbeli tűzi szerek legyenek elrejtve, mellyel Páris városát kőhalommá lövetni rendeltették oda [.. .] Ezen épületben hajdan a sötétebb századokban gyakorta irigység s elárultatás által több ártatlanok is nyögték siralmas sanyarú sorsukat... azon kínzó eszközök sem valónak immár ott, melyekkel gyakorta a legártatlanabbak is a kin s fájdalom között azt is amit soha sem cselekedtek, magukra vallani kényszeríttettek. Abban akkoron csak 15 ágyú és 115 számból álló őrség vola; azon ágyúk korántsem az erősség védelmezésére, hanem egyedül öröm napoknak ünneplésére valónak odarendelve.“ Később persze más ágyúk és energiák is előkerültek és felsorakoztak. Az idő tiszta távlatából, a XX. század fordulóján Jean Jaurés már pontosan megállapíthatja, hogy: „A világ megrendült, de küzdött, hogy erőszakkal fojtsa el a csodálatos lendületet és gondolatokat, melyek fölébredtek benne. Az egyetemes lelkiismeret megszédült és behódolt ugyan egy pillanatra, de aztán visszavonult, magába zárkózott és bizalmatlansággal, féltékenységgel és félelemmel vértezte fel magát.“ Vagyis akinek több esze és szélesebb látóköre volt a jó öreg „Cs. és kir. nyug. lovas Kapitán“-nál, a mérleg serpenyőjében azok is oda kerülnek, ahová Engels csöndes rezignációval kijelöli a helyüket a XVI11. század más koroknál nem gyászosabb alkonyán: „Francia századról beszélhetünk már a francia forradalom előtt is, amelynek eredményeit mi, akik kimaradtunk belőle: németek és angolok, még ma sem honosítottuk meg teljesen magunknál“. Ez a világ arculatára rászáradt történelemfilozófiai könnycsepp, vércsepp, esőcsepp talán örökre ott van, ott ragad a szélvédőn, a XIX. század és minden következő kor változó sebességgel való rohanása közepette, hiszen oly mélyről, tiszta pillanataikban belülről látják a korszellem exponensei, ahogy maga Robespierre is keserűen kel ki a Nemzetgyűlésben a polgárság győzelmes önzése ellen: „Mi hasznunk van abból, hogy eltüntettük a feudális nemességet, ha a helyébe teszünk egy reálisabb társadalmi megkülönböztetést, melyet politikai jogokkal ruházunk fel? Mit ér az, hogy nem látok többé címereket, ha látnom kell azt, hogy új társadalmi osztály nő fel, amely kizárólagos joggal tart számot arra, hogy tiszteljem...“ A múlt a Bastille köveinek kő-kövöntelenítése után is kísért még sokáig, ezt a maga természetes eszével a nagyok kórusába belekotyogó dilettáns vén csataló is meglátja, hiszen ő is a maga megátalkodottságában a haladás hívének tudván magát, így „foglalja egybe“ történelemfilozófiáját: „Gyakori példák mutatják, hogy sokszor egy ártalmas bolond olly követ vet a kútba, hogy azt onnét száz okos se húzza ki!“ A kő jelentése és szolgálata, a kő funkciói és metaforái kinn és benn elárasztják a történelmet. Még egy pillanatra képzeljük magunk elé azt a júliusi alkonyatot. „A Bastille leomló szegletes kövei folyvást mennydörögnek az est homályában.( .. .)Mint falak nélkül maradt ajtók, kapuk — sorra csukódnak be a könyvek az emlékezés íróasztalán. Utolsónak a Carlyle-é, melynek zárófejezete, a Finis ezekkel a szavakkal végződik: „És most, olvasóm, el kell válnunk egymástól. Terhes volt együtt utazásunk, egy-egy kis megbántódás is fordulhatott elő, de most már vége van. Rám nézve te egy szeretett árnyék valál, testét levetett vagy még testet nem öltött szelleme egy testvérnek. Rád nézve én csak egy hang valék. Mindamellett viszonyunkban volt valami szent, hidd el ezt nekem! Mert bármennyi, egykor szent dolog lett is üres, értelmetlen szóvá, de azért valamennyiszer az Ember szava szól az Emberhez, abban mindannyiszor ott van az élő forrás, amelyből minden szentség származott és fog származni a jövendőben is.“ Petőfinek van tehát mindenképpen igaza, mikor bízik a köveknek eme borulás-építés útján való játékában: „Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, miképp fejlődik, látom az utat, amelyen megy. Ő lassan halad, minden száz vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de miért sietne? hiszen ráér, mert övé az örökkévalóság.“