Korunk 1989 (48. évfolyam)

1989 / 7. szám - JEGYZETEK - GAZDA JÓZSEF: A másik Löwith

A másik Löwith ,',A boldogságnak nincsen abszolút formája. Az ember legalább csipetnyi bol­dogságot tudjon magának időnként letörni az életből! Engem még az is boldoggá tett, amikor rájöttem, hogy vannak más eszközök a szobrászaton kívül, amelyekkel esetleg ki tudom fejezni magam ... így vall Löwith Egon, a szobrász, háta mögött a négy évtizedes pálya sikereivel, a jól megérdemelt elismeréssel. De miért a „más eszközök“ felfedezésének a boldogsága? Nem lelte volna örömét már a plasztikai megformálásban, a lényegláttató tömörítésben, a gondolati­­esszenciák szobrászi megfogalmazásában? Kimerültek volna azok a belső forrá­sok, melyek a nagyszerű, sűrített gondolatiságot kifejező műveket, a­­Dantét, a Michelangelot, a Hokusait, a Swiftet vagy a Cervantest eredményezték? Csak úgy tűnt volna, hogy Löwith egy olyan rendkívüli plasztikai kifejezőképesség birtoká­ban van, mely szinte korlátlan teret nyit előtte a formák nyelvén való elmélke­désre, az eszmei-szellemi tartalmak vizuális megjelenítésére? Nincsen erről szó! Más, kényszerítő okai vannak a profilváltozásnak. A 66 éves művész megromlott egészségi állapota tette — reméljük, csak átmenetileg — lehetetlenné a nehéz fizikai megerőltetést kívánó szobrászi munka folytatását. Át­meneti vívódások, a fölöslegessé válás, az értelmetlen élet gondolatával való ön­emésztő tépelődések után született meg a másik Löwith, a festőművész. Nem evezett teljesen ismeretlen vizekre, amikor ecsetet vett a kezébe. A há­ború első éveiben, fiatalon, Ifiú 19 éves ifjúként, többnyire alkalmi jellegű, de minden esetben testi erőt kívánó munkákkal kereste kenyerét; művészetvonzalmát abban élte ki, hogy — mint maga emlékezik — a lepedőit festette tele. Sőt, siker­élményei is voltak. A Fellegvár alatti Iváros műkereskedője több képét adta fel, s a Bernáth Aurél szabadiskolájába való bejutást megpályázva, első díjat kapott. (Ugyanakkor a szobrászpályázaton második díjat nyert.) A történelem azonban — akkor — más sorsot jelölt ki számára, hogysem akár a festészetnek, akár a szobrá­szatnak élhetett volna. Jöttek a megpróbáltatások, majd — a művészeti intézet létrejötte után már — a céltudatos szobrászi tanulmányok, azt követően a már említett négy évtizedes alkotópálya, s azzal párhuzamosan a művésznevelő tevé­kenység. Nem teltek a művész életében eseménytelenül ezek az évek sem, harcolt környezetével, harcolt önmagával, vajúdó, önemésztő küzdelmek közepette alakult, forrott ki művészi énje, míg eljutott az erőteljes expresszivitás és a barokkos len­dület után ahhoz a mély bölcselethez, ahhoz az enyhén ironizáló, de mégis mindig komoly, roppant tömör, roppant gazdaságos szobrászi nyelvhez, mellyel hazai mű­vészetünk élvonalába került. Nem csoda, ha ezekben a mindig eseménygazdag, sohasem céltalan években nem jutott ideje — s értelmét sem látta volna annak —, hogy fessen. így történhetett meg, hogy valósággal rá kellett csodálkoznia, fel kellett fedeznie a maga számára, milyen határtalan lehetőségeket kínál a festészet. Meg kellett vívnia érte a maga külön harcát, sikerélményekre volt szüksége ahhoz, hogy leküzdje a gátlásokat, s fenntartás nélkül, önmagával szembeni bizalmatlan­ság nélkül hódoljon újabb szenvedélyeknek. Emberi tulajdonságunk, hogy egy idő után egyre többet kezdünk foglalkozni a múlttal, saját múltunkkal. A toll emberei — a hajlott kor felé közeledve —­­megr­írják „életeiket“, tanúvallomásukat a múltról. Löwith Egon is a gyermekkorára emlékezik... Mexikóra emlékezik, ahol — miután szülei a húszas években kiván­doroltak — három- és tizennégy éves kora között élt, s csak édesapja halála után tértek haza szülővárosába, épp a háború előestéjén, bele a szenvedések tengerébe ... „A mexikói periférián nőttem fel, azték környezetben. A Popocatepetlt is lát­tuk, állandó látványunk volt.­­Gyakori kirándulói voltunk a piramisoknak. Renge­teg volt a jellegzetes tárgy, a kerámia­, gyapjú, nád. És színes, minden nagyon szí­nes! A formára való érzékenységemet oda vezetem vissza. Mert az azték forma konstruktívan nagy s erőteljes, amellett pedig polikróm. Az évi földrengés olyan tényező volt az életünkben, ami úgy jött, mint ahogy jön a tavasz, s hogy tavasz után jön a nyár. Az a­­sok lerombolt ház s a tragédiák következménye, hogy az élet megint felépül, s a házak is felépülnek, annak is szemtanúja, aktív szemlélője voltam. Amellett a mexikóiak a temetéseiket és a születéseiket is plasztikailag érvényesítik, halottak napján a sírokat nagyon gazdagon feldíszítik ... S aztán az a nagy csend, az a hatalmas csend nagyon megtanított arra, hogy fontolóra ve­gyem: mi az, amivel ki tudom tölteni a napjaimat... Megtanultam, hogy a csen- 517 Jegyzetek

Next