Korunk 2008 (III. folyam 19.)
2008 / 3. szám = Blog, napló, irodalom - MŰ ÉS VILÁGA - BENKŐ KRISZTIÁN: Szinekdoché és önkívület
m 2008/ ban a szinekdochét kapcsolják össze a belső fogalomkörével (esszencialitás, integráció stb.). A belga ,41” kutatócsoport retorikai rendszerében is fontos szerepet töltött be a szinekdoché, 1977-ben megjelent A költészet retorikája című könyvük szerint a jelentettek szinekdochikus viszonyban állnak egymással, és a „jelentett folytonosságának az a biztosítéka, hogy a jelentők érvényességi köre metszi egymást”. Magyar retorikai kézikönyvek a rész/egész, faj/nem helyettesítések mellett az egyes szám és többes szám, illetve a határozott és határozatlan számnév fölcserélését is a szinekdoché eseteként írják le. A szinekdoché trópus egyaránt alkalmazható a nyelvi megformálás és az elbeszélés szintjén, a valóság bármely nyelvi reprezentációja (leírása) magában foglalja ugyanis, hiszen olyan hierarchiára (fontossági sorrendre) épülő válogatás eredménye, amely egy reprezentált egész bemutatására szolgál. A szinekdoché ugyanakkor annak az alapvető tételnek is alaptrópusa, mely szerint „az irodalmi hagyomány emléke kitörölhetetlen, új művet csak régiekhez képest lehet készíteni”, vagyis mind a kihagyás (detractio), mind az utalás (allusio), mind a közvetlen idézés a rész-egész viszony ismeretén alapul, mindez a szinekdoché befogadóra utaltságát is előtérbe állítja, hiszen a szerzői intertextusok, melyek mindig valamely nagyobb szövegösszefüggésre (egészre) utalnak, rész(let)ként történő felismerését az olvasó végzi el, mindez író és olvasó közös örökségét feltételezi. Hayden White Metahistory című könyvében a négy mestertrópust olyan „mélystruktúra” részeinek tekinti, amely különböző történetírói stílusok alapjául szolgál. A Nyugat diskurzusában olyan tropológiai szekvenciát feltételez (mely eredetileg a történelmi szövegeken alapult), aminek következtében időről időre változott az elbeszélés domináns trópusa. A szekvencia tételezése White-nál Vico és Foucault értelmezésére vezethető vissza, bár a trópusok sorrendjében véleménye eltér az övékétől. White-nál a metaforát és metonímiát követő szinekdoché a modernség sajátossága, mely végül a posztmodern iróniának adta át helyét, Vicónál viszont a szinekdoché a metonímia és metafora között helyezkedik el, Foucault archeológiai elméletében pedig a szinekdochétól haladunk a metafora vagy katakrézis felé az egymást követő korok episztemológiájában.10 Wilhelm von Humboldt történelembölcselete annak a „modern” korszaknak a része, melyben - White szerint - az általunk tárgyalt, rész-egész viszonyra épülő szókép vált meghatározóvá. Humboldtnál „a történelmi reprezentáció [...] szinekdochikus művelet, amelyben minden eseményt úgy fognak fel, mint ami az egésszel összefüggésben van, ahogy a mikrokozmosz a makrokozmosszal”. A német filozófus szerint „a történelmi reprezentációnak vagy mimézisnek, reprodukciónak kell lennie, de nem az események reprodukciójának a maguk egyediségében, hanem annak a formális koherenciának, amelyet az események teljes szerkezete alkot, ami, ha részletesen kidolgozzák, a »történelem filozófiáját« eredményezi”." A mikrokozmosz- makrokozmosz szimbolikája és a szinekdoché közötti kapcsolat motiválttá teszi a szókép vallási kontextusba, A rajongók esetében az apokalipszis kontextusába való belehelyezését. A mikrokozmosz az antropomorfizált keresztény világmodellben a makrokozmosz, vagyis a világmindenség kicsinyített mása, másolata: az emberi test a világmindenség tükörképe. A kozmikus ember egyaránt megjelenik ebben a felfogásban a világ kezdeteként, mint akit Isten saját képmására teremtett (Tér 1,26), illetve az élet végső céljaként: így valósul meg a makrokozmosz és a mikrokozmosz, vagyis Isten és ember párhuzama. Ez a fajta célképzet a Bibliát záró Jelenések könyvében teljesedik ki, amely a földi élet minden szenvedéseiért kárpótlást nyújtó mennyei Új Jeruzsálem elnyerését ígéri. Az apokalipszisnek ez az a sajátossága, amely lényegi összefüggésbe hozza a 19. századi történelmi elbeszélés szinekdochikus stílusával, egyúttal 90