Korunk 2012 (III. folyam 23.)
2012 / 1. szám = A hitel vására - TÉKA - PAKSA RUDOLF: A történészcéh modern üdvtörténete
m 2012/1 írást és a nácizmus következményeit. Utóbbi részben helye lett volna a holokausztkutatásnak is. A bielefeldi iskolát viszont nem ezekben, hanem az ahhoz legközelebb álló gazdaságtörténeti irányzatok mellett ismertettük volna. A kötet ötödik fejezete a századfordulótól 1945-ig követi nyomon a magyar történetírás fejlődését. Ebben a megszokott módon előbb intézményi áttekintést kapunk, majd a történetírói irányzatok bemutatása következik. A harmadik alfejezetben pedig a kézikönyvek és szakmódszertanok után a legjelesebb történetírókat irányzatokba osztva ismerhetjük meg. A szellemtörténeti részben Szekfű és Hóman, a művelődéstörténetiben Domanovszky, a társadalomtörténetiben Mályusz, Hajnal és Szabó, a szélsőjobboldaliban Baráth és Málnási, végül a marxistákat tárgyaló részben Molnár, Révai és Mód kapott helyet. A merev kategorizálást sugalló fejezetcímek ellenére Romsics nagyon is árnyaltan értékeli e történetírók munkásságát. Különösen jól látszik ez a fogalmi reflektáltság a szellemtörténetről szóló részben, amit eleve a fogalom problematikusságának bemutatásával indít. Az irányzatok sokszínűsége már önmagában is sugallja a választ a gyakran feltett kérdésre, hogy miért is tekinthető a Horthy-korszak a magyar történetírás aranykorának. Ezt támasztja alá a szerzők munkásságának nemzetközi mércével is figyelemre méltó színvonala is. Nem kevésbé érdekes azonban a dualizmus talán legtehetségesebb történetírójának, Marczali Henriknek az esete, akit zsidó származása, a nemzeti mítoszokat vitató realizmusa és sikeressége miatt a századfordulótól folyamatosan értek nemtelen támadások, majd a Horthy-korban félreállítás, s végül kirekesztés lett osztályrésze. A Horthy-korszak historiográfiájában csak kicsit is jártas olvasó azonban szükségszerűen találni fog hiányzó vagy „nem elég részletesen kifejtett” témákat. Ez meglátásunk szerint abból fakad, hogy ez a korszak a magyar historiográfián belül „túlkutatott”. A recenzens szerint például a szélsőjobboldali történetírást tárgyaló fejezetet érdemesebb lett volna az azt megalapozó Szabó Dezső, Németh László, Farkas Gyula fajvédő jellegű írásaival kezdeni, mivel ezek hiányában inkább csak a nyilas történetírást ismerhetjük meg. A marxista történetírókat bemutató részben pedig helyet kaphatott volna Erdei szárszói beszéde is. De nyilván a tengernyire duzzadt Szekfairodalom ismerői is fognak találni ezt-azt, amit ők másképp vagy legalábbis bővebben írtak volna meg. Romsics azonban a lényegi kérdéseket jól fókuszálja, a hivatkozott bőséges szakirodalom pedig az érdeklődő olvasót továbbvezeti a részletek megismerése felé. Az 1945 utáni időszakot tárgyaló fejezetben Romsics túllép a szintézisekkel szemben támasztható követelményeken, s új kutatási eredményeket is közöl. Ennek hátterében személyes tapasztalatai mellett az ABTL-ben végzett kutatásai és minden bizonnyal a Kosáryval folytatott beszélgetései állnak. Ez a fejezet tehát nem csak személyes érintettségük miatt érdekelheti a historiográfusokat. Itt azonban - a Horthy-korszakkal épp ellentétesen - a vonatkozó szakmunkák hiánya nehezíti a szintézisírást. Romsics mégis magabiztosan és a személyes motivációkat is kiemelve mutatja be a polgári történetírás térvesztését és az egyre nagyobb szerepet játszó kommunista előretörést a demokratikus átmenet éveiben. Ezután a Rákosi-korszakra jellemző „nemzeti kommunista” kánon kialakulását ismerteti, amit a részletesebben bemutatott Kádárkorszak követ. Romsics a nemzeti történeti kánon látószögéből szépen ábrázolja a történetírás 1960-as évektől megfigyelhető újraszakszerűsödését, amit az ideológiai kötöttségek és az azt képviselő keményvonalasok 1956 utáni visszaszorulása tett lehetővé. A Kádár-korszakról szóló fejezet intézménytörténeti áttekintése után a szerteágazó történeti kutatások korszakonkénti és tematikus áttekintésére vállalkozik, amit a nagy szintézisművek ismertetése követ. Romsics teljességre törekvő áttekintése jó összefoglalás, bár feltehetőleg minden történész kevesellni fogja a szakterületéről írtakat. A nemzetközi elismerésnek örvendő oszmanista kutatások például kimaradtak, miközben a jeles ókorászok, sőt az utódállamokban és a nyugati emigrációban alkotó magyar szerzők - egyébként nagyon is üdvözölhető módon - bekerültek. A rendszerváltás utáni időszak történettudományi viszonyairól Romsics csak röviden szól, ismertetve az intézményszerkezet változásait (pluralizálódását és az oktatás jelentős bővülését), valamint a megváltozó szakirodalmi feltételeket (megszűnő tudományos sorozatok és 118