Korunk 2012 (III. folyam 23.)
2012 / 2. szám = Világok vége - TÉKA - BIRÓ ANNAMÁRIA: Zukunft próza?
m 2012/2 nyev szemtanúja, melyek nemcsak rögzítésre alkalmasak, hanem az utókor érdeklődésre is számot tarthatnak. A forrásérték szempontjából válogattak a korábbi közreadók, ezzel magyarázható az is, hogy a korszak legfontosabb időszakának (1848-49) naplókötetei olvashatók teljes egészükben. Ha a Hász-Fehér Katalin által vezetett szegedi kutatócsoport naplókiadási stratégiáját nézzük, első pillantásra úgy tűnik, hogy ezt a hagyományt kívánják folytatni, hiszen a megjelentetett kötetek csaknem fele a történetileg és politikailag ugyancsak jelentős 1867-es esztendőben keletkezett. A köteteket végigolvasva azonban meggyőződhetünk arról, hogy a naplófolyam történeti anyagban, elemzésben, értelmezésben vagy akár egy-egy szereplő leírásában sem tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket. Nagyon kevés olyan eseményről olvashatunk itt, amiről a korabeli sajtó ne tudósított volna, ezek pedig általában megbízhatatlanok is, hiszen szóbeli közlésekből, az arisztokrácia információs csatornáiból származnak. Gyulay maga is felhívja a figyelmet arra, hogy tisztában van a különböző forráscsoportok információértékével. Az 1867-es koronázáson több - többnyire személyes, már-már kicsinyesnek is nevezhető - okból nem vesz részt, az esemény naplójában különféle források bevonásával jelenik meg. A levelekben kapott beszámolók mellett fő forrása a korabeli sajtó: „Örvendek, hogy nem voltam jelen [ti. a koronázáson], sok pénzembe került volna, és el tudom képzelni így is az egész innapot, miután már láttam anélkül is Coronatiot, újság nem lett volna előttem. Újságból mindent el lehet olvasni, mintha éppen ott lett volna az ember, csak egy kis képzelő tehetség, azzal pedig bírok, anélkül nem szűkölködöm.” Ugyancsak tudatos alkotói stratégiára vall a társasági szóbeszédek, pletykák, korábban hallott történetek feljegyzése. Gyulay ezekben az esetekben nem a történeti hitelességet kéri számon, és nem is törekszik erre. Forrásnak szánja ugyan munkáját, ám nem történeti forrásnak: „A szóhagyományokat jó följegyezni a költérek számára, kik azokból szedik virágaikat, azon forrásból merítik vizenyősségüket” - írja egy ugyancsak 1867-es kötetben.10 A szegedi kutatócsoport lemondott a kötetek forrásként való olvasatáról, a naplófolyamot az identitásépítés, a személyes történelem, olvasástörténet, az idő tagolásának módszerei és nem utolsósorban a fikció felől közelíti meg. „...lehetséges egy olyan olvasat, amely nem forrásként, hanem az írásfolyamat, a kevert műfajúság, a sokrétű kompozíció, az esetleges fikcionalitás figyelembevételével, elsősorban szövegként közelít a műhöz.”" A kötetek ilyesfajta olvasatának jogosságát maga a naplóíró is alátámasztja: a köteteket nagy ívű, egymással összefüggő kompozícióba rendezi, mely nagyban eltér a naplók megszokott, napok és évek által megszabott tagolásától. Minden kötetet címmel látott el, a nyomtatott könyvekhez hasonlóan paratextusokat rendel a szövegekhez: mottók, ajánlások vetítik előre egy-egy kötet tartalmát (függetlenül a majdan megtörténő eseményektől), folyamokba és alfolyamokba rendezi köteteit, a rendezgetés folyamán pedig újraolvassa és korrigálja egykori feljegyzéseit. Dátumtól független, terjedelemhez kötődő beosztásokat alakít ki. Ez a rendszer az 1867-es kötetekben már eléggé stabil, a korai kötetekben csupán egy-egy a későbbiekben rögzült elemét fedezzük fel.12 A szerző ilyenkor szerkesztői szerepkört vesz fel, előre kijelöli a tekintélyes (tízesével következnek: 11, 22, stb.), nagyságos (százasával 111, 222, stb.) és az iránylapokat (melyek meghatározásában az egybeesés fogalma jut jelentős szerephez, mikor az illeték a napi dátummal egybetalál). A napi illeték szintén nincs előre leszögezve, az a naplóírás folyamán alakul ki, ám amikor rögzül a szám, onnantól kezdve szabályozó erőként működik, a napi penzumot mindenáron teljesíteni kell: „Amíg a szabály tart, addig nincs izgalom, addig meg kell írni mindennap a 12 lapot.”13 Az általa felállított rendhez való görcsös ragaszkodás, a napi illeték mindenáron való teljesítése időnként nehézzé teszi az olvasást, és gyakran elgondolkodunk a nyelvi játékokat is szívesen űző, új szavakat teremtő Gyulay kitételén: a naplászat nem más, mint naplopás. A gróf próbálja kijelölni azokat a kereteket, amelyben ez a kényszeresnek tűnő alkotási mód is elfogadhatónak tűnik. Ezért a professzionális írók 98