Korunk 2012 (III. folyam 23.)
2012 / 1. szám = A hitel vására - TÉKA - PAKSA RUDOLF: A történészcéh modern üdvtörténete
A dualizmus korának a századfordulóig tartó időszakát vizsgáló fejezet három részre oszlik. Az elsőben az oktatási expanzió és az intézményesülés történetét, a másodikban a történészek által képviselt ideológiai és módszertani irányzatokat, a harmadikban pedig a millenniumi kiadványokat mutatja be. A történészi nemzedékeket és az intézményi hátteret (egyetemi tanszékek, kutatóintézetek, folyóiratok, sorozatok sorsát) nyomon követő fejezet adatgazdagsága szépen dokumentálja a ma is működő intézményrendszer születését. A kötet egyik visszatérő eleme az egyes korszakok ilyen jellegű adatsorainak áttekintése. Emellett leginkább az olyan apró érdekességek szúrnak szemet, mint hogy milyen kiemelkedő tanári kara volt néhány neves korabeli gimnáziumnak. Thaly Ocskay-könyve kapcsán pedig kiderül, hogy ekkoriban is létezett a sorok között olvasás, s a történészek lényegében már témaválasztásukkal is elkötelezték magukat egy-egy korabeli politikai irányzat mellett. Arra is érdemes felfigyelni, hogy a szerző rámutat, Pauler elméleti írásai ellenére egyetlen pozitivista művet sem írt, sőt gyakorlatilag félreértelmezte azt azzal, hogy pozitivizmus címén antikvárius adatgyűjtögetést folytatott.15 A korszak történészi irányzatainak elkülönítése alapvető és az olvasót jól orientálja az egyébként gyakran bonyolult - mert többtényezős - viszonyrendszerben. Ipolyi programadó írása kapcsán azonban megjegyeznénk, hogy a „műveltségtörténeti és nemzeti történeti szempont egyesítése” szerintünk többet takar a kifejtettnél. Ez ugyanis a magyar történelmet nemzetközi beágyazottságában értelmező „műveltségtörténeti” és a magyar história öncélúságot hirdető „nemzeti” irányzat összebékítésére tett kísérlet is. Hasonlóképpen a Lánczy- Thaly-vita kapcsán is úgy érezzük, hogy Romsics leegyszerűsíti a történetet, amikor azt kizárólag kuruc-labanc ellentétként értelmezi. Meglátásunk szerint emellett volt egy másik dimenzió is, ami a szakszerű forráskritika és a romantikus mítoszgyártás ellentétéből fakadt. A Fraknói tevékenységét bemutató résznél pedig többet is olvastunk volna a Magyar Könyvszemle és a Római Történeti Intézet alapításáról, működéséről. A negyedik fejezet a 20. századi európai történetírást hét alfejezetre bontva tárgyalja. Az elsőben Romsics átfogó képet ad a fontosabb történetírói irányzatokról, a másodikban az egyetemes történeti kézikönyvekkel és szintézisekkel foglalkozik, a harmadikban pedig a megerősödő ismeretelméleti szkepticizmust mutatja be. A két utóbbi alfejezetben a szkeptikusokat szembeállítja a világtörténelmi szintéziseket produkáló, ismeretelméleti optimizmussal jellemezhető szerzőkkel. S bár olykor kritikával illeti a szintézisalkotók túlzó általánosításait és néha erőltetett párhuzamait, nem kétséges, hogy Romsics hozzájuk áll közelebb. A szerző azon állítását, miszerint a két világháború közt terjedő filozófiai idealizmust és történelmi relativizmust három irányzat (a marxizmus, a neopozitivizmus és a strukturalizmus) utasította el, viszont kiegészíthetjük: a negyedik ilyen irányzat a náci fajelmélet volt. Az ezután következő négy alfejezet a nagyobb történetírói irányzatokat mutatja be. Elsőként a szellemtörténetet és a német történetírást, majd a marxista, illetve marxizáló történetírást, harmadjára a francia Annales-iskolát, végül a lényegében az angolszász történetírás egyik jelentős vonulatát képező posztmodernt és „új történetírást”. A fejezetek ilyetén felosztása véleményünk szerint nem a legszerencsésebb, így ugyanis a német történetírást bemutató fejezet közepébe szervetlenül ékelődik a kultúrtörténetre való globális kitekintés, valamint a nyúlfarknyi nemzetkarakterológia. Utóbbinak logikus folytatása lehetett volna a Julius Evolától Hamvas Béláig ívelő úgynevezett tradicionalisták bemutatása, ez azonban hiányzik, ahogy az ezeknél jóval jelentősebb holokausztkutatás is. A posztmodernről szóló fejezet jó összefoglalása a témának, noha néhány kategóriája (progresszív történetírók, Past and Present köre) a „levegőben lóg”, mivel az angolszász és amerikai történetírásról másutt nem olvashatunk. Pedig különösen hasznos lett volna röviden kitérni az amerikai történetírásra is, amelybe Magyarországról amúgy is nehéz betekintést nyerni. Hayden White nézeteit pedig véleményünk szerint érdemes lett volna részletesebben ismertetni, mivel a Metahistory magyarul mindmáig kiadatlan. Véleményünk szerint az említett problémákat megoldotta volna a német történetírást bemutató negyedik alfejezet kettéválasztása, így a kultúrtörténettől elkülönítve lehetett volna tárgyalni a náci történet-