Korunk, 2019 (III. folyam 30.)
2019 / 2. szám = Utópia - Czigányik Zsolt: Utópia és utópizmus: egy irodalmi és politikai fogalompár nyomában
lom és a politika kapcsolatát vizsgálja. Jacques Ranciére Arisztotelészre hivatkozik; szerinte az ókori gondolkodó a költészetet „filozófikusabbnak” tartotta a történetírásnál, mert a költők az eposzban az események láncolatát összefüggő cselekményként mutatják be, míg a történetírók csak elmondják az eseményeket, ahogy azok egymás után bekövetkeztek. A modern történetírás is felismeri a narratív kohézió szerepét az epikus költészet (és a fiktív irodalmi művek) esetében. Hayden White nagyon jelentősnek tekinti a fiktív és valós történetírás párhuzamait.5 Szerinte a kronológiai sorrend nem elegendő a történelmi narratíva létrehozásához, ami az események strukturált szerkezetét jelenti, olyan kapcsolatrendszert az egyes események között, amit a puszta sorrendiség nem fed fel.6 A regényírók jellemzően igyekeznek egy koherens narratívát kialakítani, s ha a történészek (valamint a politológusok és a szociológusok, illetve bárki, aki a társadalmi valóság működését meg szeretné érteni) koherens mintákat keresnek az általuk vizsgált valóság tényei között, felfedve az események kapcsolatait, akkor a két tevékenység eredendően hasonlít egymáshoz. A kohézió létrehozása alapvetően rokon az epikus költő vagy regényíró narratívaalkotó tevékenységével: azt jelenti, hogy a történész az adatait egy megfelelő struktúrát alkotva mutatja be. Természetesen fontos különbségek is léteznek: a történészek és általában a társadalomtudósok nem foglalkoznak hipotetikus személyekkel vagy eseményekkel, céljuk az, hogy a megtörtént eseményekből alkossanak koherens narratívát, míg a regényírók szabadon használhatnak fiktív szereplőket vagy helyszíneket. A történész felismeri az események összefüggéseit, a regényíró megalkotja. White érveléséből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ha éles különbséget teszünk az irodalmi és történelmi, illetve társadalomtudományi narratívák között, akkor fontos párhuzamokat hagyunk figyelmen kívül. Az irodalomtudomány hozzá tud járulni a társadalomtudomány által szolgáltatott valóságmagyarázatok narratív szerkezetének elemzéséhez és értelmezéséhez. Az utópiák elemzése közben felmerülő problémák különösképpen nyilvánvalóvá teszik, hogy szükség van a társadalomtudomány és az irodalomtudomány együttműködésére, s a közös munka eredményei igazolják az együttműködés jogosságát. Az utópia ugyanis nem vagy nem csupán irodalmi fogalom. Az utópiakutatók között mára kialakult a konszenzus arról, hogy az utópia irodalmi formái egy nagyobb kategória, az utópizmus megnyilvánulásai. Ennek a kategóriának három fő vonatkozását különítik el: az irodalmi megfogalmazások mellett figyelembe kell venni a politikaelmélet utópikus vonásait, valamit az úgynevezett gyakorlati utópizmust, az alternatív életformát folytató közösségek gyakorlatát (pl. a kvékerek vagy a hippik, de tágabb értelemben a szerzetesi közösségeket is ide lehet sorolni).A Lyman Tower Sargent szavaival élve „az utópizmus azokra az álmokra és rémálmokra vonatkozik, melyek arról szólnak, hogy különféle embercsoportok hogyan képzelik el az életüket, általában radikálisan eltérve attól a társadalomtól, melyben ezek az álmodozók élnek. S az utópizmus, a legtöbb társadalomelmélettől eltérően a gazdasági, politikai és társadalmi kérdéseken túl a mindennapi élettel is foglalkozik.” Ahogy korábban a fikcióval kapcsolatban már megállapítottuk, az álmodozást sem érdemes elutasítani, mint valami lényegtelen vagy gyermeteg tevékenységet. Steiner szerint a (még) nem létező elképzelése ember voltunk egyik fő megjelenési formája és a túlélés kulcsa. Az álmodozókm 2019/2