Kossuth Hirlapja, 1848 (1-157. szám)
1848-09-17 / 68. szám
68. szám. Pesten, vasárnap,September 17.1848. Megjelenik , hétfőt kivéve, naponként. Mindenféle hirdetmények felvétetnek ; négyszer halálozott sorért 3 pgő kr., kettős hasábu sorért pedig 6 pgő kr. számíttatik. Előfizetési díj félévre Budapesten házhoz hordással boríték nélkül 8, postán borítékban hatszor küldve 10, kevesebbszer küldve 9 pgo ft. Előfizethetni minden postahivatalnál, helyben a kiadóhivatalban : Egyetem-utcza , 90. szám, első emelet, előbb Almási, most a pesti takarékpénztár házában. KATONAI OKTATÁST AZ IFJÚ NEMZEDÉKNEK! I. Magyarország szabadságát, függetlenségét, talán évek során átfogja az ármányos zsarnoklási szomj, az aljas haszonvágy s a bősz vakbuzgóság által táplált és fölszított vész fenyegetni. Hazánk jó vagy bal sorsa, jövőjének dicsősége vagy gyásza, a nemzet lelkének erején és kardjának élén áll. Számíthatunk talán dicső , de nehéz nemzeti küzdelmünkben , mellyet a polgárisultság s az emberiség élő védbástyáiként kell, nagyszerű rendeltetésünknél fogva, vínunk, a szabad, mívelt és hatalmas nemzetek rokonszenvére , de tudnunk kell, hogy nemzetek életét semmi rokonszenv, semmi ápolgatás fentartani nem képes, mert a nemzet életének, nagyságának és dicsőségének egyetlen föltétele önmagában , saját szellemi és anyagi erejében van. És a tapasztalás, a történetkönyvek örök igazságot hirdető tüköre, csak a közelmúltból is nem nyújt-e példákat, hogy a nemzetek olly mozgalmainak, mellyek nem saját ismert erejükre, hanem idegen beavatkozásra és pártfogásra voltak építve, végük minden buzgalom és feláldozás mellett is , csak siralmas vesztés lehetett ? Mi erőnkre kell azért a vész idején számítanunk és támaszkodnunk, s mert még azon zivatarnak, melly Európán, sőt tán egy félvilágon át fog vonulni, a szűk láthatárunkra tornyosult fellegekben csak előjeleit láthatjuk, a jöhető nehezebb időkre gyorsan és halaszthatatlanúl ki kell fejtenünk, föl kell magasztalnunk nemzetünk lelki erejét, s aczéllá edzenünk a nemzet testének legparányibb izmát is. Okuljunk újjászületett nemzetünk életének csak néhány hónapos folyásából is. Föltámadt halottaiból nemzeti függetlenségünk, mosolygva kelt ránk az új élet tavasza s mert a szabadság virága csak köny s nem vér-áztatta mezőről díszlett föl, határtalan volt a nép öröme az ég ajándékán. Csakhamar délről s nyugotról fellegek kezdtek emelkedni a hon derült egére, itt-ott villámok czikáztak fel, de a nép egy része nem akará s nem szívesen hagyá magát öröme, az olly rég nem élvezett öröm mámorából fölriasztatni; más rész természetes jószívűségében nem bírta elhinni, hogy akadhasson embertársa , sőt testvére , ki áldáshozó tavaszi napok helyett, pusztító zivataros nyarat óhajthatna közös földjükre, hogy azon isten áldása porba temettessék; lehetett talán elkorcsosult is , ki a közelgő vihar láttára a régi szolgaság nyomorult kunyhójába is visszatért volna; átalában véve, valljuk meg az igazat, a nemzet egyeteme a vész első napjaiban hona helyzetének tiszta felfogásával nem bírt, s ne fejtegessük okait, miért nem is bírhatott. És midőn később a nép az örömmámorból fölocsúdva , az ármány által még rég fejébe vert balfogalmakból lassan-lassan kitisztulva, testvéreinek jajveszéklésére s a szomszédos határok lángba s vérbe borúlása után, élethalálra készen sietett oltani a hihetetlen gazság által szított testvérháború lángjait , akkor tűnt föl csak, hogy a lelkesedés , a buzgóság s áldozatkészség mellett is maga a lélek és test kiképezetlen, úgyszólván, nyers ereje, a hadügy mai állásában nem teremhet babért egy küzdő nemzet homlokára. És kitűnt irtóztató meztelenségében a régi zsarnok rendszer kebellázitó eljárása, mellynek következtében nemzetünk bajnok hadfiai, hogy keblükben a honszeretet lángja elaludjék, vagy föl ne gyuladhasson, idegen földre hurczoltattak, s máig is mialatt tán szülőföldjük lángban és vérben áll, folyvást egy szabadságért küzdő nemzet lemészárlására fordittatnak; kitűnt az ördögi kajánsággal keresztül vitt terv egész aljassága , melly szerint saját hazánk határán, mellyet Hunyadyak és Zrínyiek vére öntözött, a magyar korona földének egy tettlegesen tőlünk elszakasztott, jobban mondva elrabolt, területén az úgynevezett végezredek legnagyobb részében (dicsőség a magyar hon és királyhoz tántoríthatatlan hű kis résznek!) egy olly kígyót tápláltattak és ápoltattak hazánk kebelén, melly azt, ha a nyomás alól netalán szabadabban fogna lélekzeni, azonnal megmarja; nemzetünket pedig a fegyverviselés teréről leszorítván, a katonai kiképződés minden eszközétől megfosztván, fiainak hadi szellemét a birodalmi hadseregben, leginkább idegen főtisztek keserves emlékezetű zsarnokoskodása által, elfojtván, a legszánandóbb puhultságba és erőtlenségbe igyekeztek sülyeszteni. E több mint egy század óta gyakorlott rendszeres elnyomás s rabló elleneink Bécsből alattomos segíttetésének következménye az, hogy nemzeti haderőnk május közepétől fogva csak sept. 2-kán nyerte első döntő győzelmét a barbar rácz had fölött. Gondolkozzunk az események összefüggésén és mig lehet, ideje korán, okulván, tegyük legelső teendőkké kifejteni a lehető legrövidebb idő alatt nemzeti haderőnket, mellybe helyezhetjük e zivataros korban hazánk fennmaradásának, jövendő jóllétének és dicsőségének reményhorgonyát. És mivel minden erős lelkű honfi hite szerint „Magyarország nem volt, hanem lesz“, bármennyire el legyen is munkásságunk a jelen vész elleni küzdelemmel foglalva, bármennyi akadályokkal kelljen csak e téren is vanunk, a nemzet lelki szemeinek nem szabad elvonatni a jövőbe tekintéstől, mellyben a mint vetünk, úgy fogunk aratni; nem szabad különösen elhanyagolnunk az ifjabb nemzedék lelki s testi erejének kiképeztetését s megedzetését, mert e nemzedékre a mostaninál aligha nem nehezebb, de dicsőbb küzdelmek is várhatnak, mellyeknek napjainkban csak előjátékait látjuk vérpatakok és pusztító lángok közt adatni. Törvényül kellene hát kimondatnia, hogy Magyarország 19 éven alul álló finemzedéke minden kivétel nélkül katonai oktatásban részesittetvén, honvéddé képeztessék, s mint illyen 18—24 éves korában 3 évet valódi hadi szolgálatban tölteni köteleztessék. E roppant nyomatékú intézkedésnek minél könnyebben sikeresithető, s minél kevesebbe kerülő kivitelére szabad legyen, ha csak figyelemébresztés végett is, e tárgy fölött egyszerű s igénytelen nézeteimet legközelebb előterjeszteni. — Szabó Károly: A ROMÁNOK. Több kifogást mint elismerést, több szemrehányást, mint vigasztalást olvastunk egyik-másik hírlapban e nemzetről; az okokat nem vitatom, mert nincs czélom keserűségeket halmozni, hanem, miután a körülmények egybevetése azon meggyőződésre vezérel, hogy a mutatkozó feszültség jobbára félreértések, és itt ott felmerült locális kérdéseknél a tévesztések következménye, szükségesnek tartottam részletek mellőzése mellett, azon sarkpontokról szólani, mellyeken a dolog lényege alapúl, erősen hivén , miként, ha nem is minden embernek, de az értelmiségnek, s illetőleg a román nemzetnek, közvéleményével találkozandom. — A magyar bajtársak azon akadnak fel, hogy miért lett az „oláh“-ból román? és miért az a román nemzetiség? — ebben aztán tán separatismust, daco-román királyságra vágyat, és isten tudja mit mindent nem látnak. A dolog, bárha épen nem is jelentéktelen, de mégis egyszerű, és nagyon természetes , ugyanis : A szláv, kivált későbbi időkben szárnyra bocsátott propagandájával félvilágot elnyelni indulván, a hajdani szomszédoktól úgynevezett oláhot,—mellyből aztán nálunk oláh lett — mint szláv fajt törekedett a világgal megismertetni, nem csak, sőt önmagával is el akarta hitetni, hogy e szláv faj. És, mert, a szlávok által rá tolt cyril literatura mellett a mivelt világtól, polgári alárendeltségénél fogva pedig , — mellyhez a magyar is jóforma adagot conferált, — önmagávali jóttehetéstöl megfosztva volt: nem volt mit tenni, mint erkölcsi és anyagi lenyűgözése ellen csak a hatalmasak kegyelméből itt ott sóhajtani, mit sem gyengítvén ez állításomat azon több oldalról felhozott ok, hogy t. i. polgári jogokat egyformán élveztünk , mert ez csak a mostani század kegyelete, s ollyan, mellyből a királyhágóntúliaknak nagyobb része, azaz: a nem-egyesült vallásúak mart. 15-ke előtt kizárva voltak. A jelen év minden népeket felébresztett, s a Scipiónak Carthago alatti szerencsétlen jóslatával összhangzó sorsra jutott nép, öntudatának egész erejével fölemelkedvén, isten és világ előtt elkiáltá magát, hogy ő nem vláh, ő nem szláv faj, ő román nemzeti — Román pedig, és nem oláh azért, mert rokon és nem rokon, szolga vagy nem szolga között annyanyelven keresztelve „román“ s nem „oláh“nak nevezvén magát, inkább az idegen tulajdonlást, mint anyja fejét tagadja meg. — Itt van uraim, mi embereink mozgékonyságának valódi titka, mellyet nem gyanúsítani vagy gúnyolni, annyival kevésbbé kell vala üldözni, hanem az önérzettől lelkesült nemzet ivadék szabadságvágyát az állodalom s haza érdekében felkarolni, mielőtt azt a jelen állapot ellenségei kölcsönös türelmetlenséggé vagy épen panaszszá izmosulni segítenék, mert, miután Európa két fő nemzeteinek, az angol és francziának lapjai bevallották, miszerint a félvilágot elnyelni indult szláv ellenében a magyar és román „zöld gyepként“ áll a Duna mentében, a magyar korona alatti románok kegyeletét az eszélyesség követeli, követeli pedig azért, hogy keletdélről a szláv szellem invasiója elleni sympathiát magáévá tegye. — Separatismustól nem kell, de nincs is mit tartani, mert mindenki meg van róla győződve, hogy ez nem volna egyéb, mint valamellyik hatalom tátogó szájába okvetlenül behulló falat. — Külön királyság ? — Ez európaibb kérdés, sem mint higye valaki, hogy erkölcsi és szellemi túlnyomóságánál fogva az önállóságra immár megért Magyarországot elmorzsolni hagynák, már csak azért sem, mivel könnyebb a meglevőt gyámolítani, mint újat teremteni, és aztán fentartani. Nincs tehát itt egyikről is szó; a román nemzet Magyarország firmáját, a magyar nyelv diplomatiáját érintetten hagyja, hagyni köteles, — nem szolgai hunyászkodásból, hanem hazafiui becsület kötelességéből, mert, meg van írva, hogy „devicto per Tuhutum duce valachorum Gelen, hős, cum morte domini sui propria voluntate dextram dantes, dominum sibi eligisse, dictum Hungáriáe ducem“ — ez magyar bajtársainkkali természetes frigyünk typusa , melly erősbült Vojk fiának , a nagy Hunyadi János és utódának munkája által; e hazának földe tehát ezer év óta vegyes vérünkkel hizlaltatván, valamint büszkélkedünk abban, hogy e hon dicsősége saját vérünkön is tartatott fen, következőleg miénk is úgy, mint a magyar bajtársaké, úgy eldarabolást, szakadást terveznünk vagy elősegítenünk nem lehet, nem szabad, hacsak becsületünknek legtöbb szolgálatot tevő I-s. Ferdinand király 1545-ben tett azon diplomaticus elismerésétől nem akarjuk magunkat megfosztani, mellyben bennünket valódi romai eredetűeknek, Hunyady Jánost s fiát, mint e hon dicsőségének öregbítőit pedig saját vérünknek lenni teljes hitelességgel hirdeti. Van azonban a dolognak egy másik, de ártatlan oldala. — A magyarnak azon érdemét, hogy az idő hatalmával nemcsak nem daczolt, sőt inkább a népigazak nemzetének intését nyomban követte, a román elismeri, de ebből legkevésbbé következteti azon igény jogszerűségét, miszerint a román köteles legyen saját nemzetiségi buzgalmáról lemondani, öntételét megtagadni, pedig az engedményeknek olly gyakran említése aligha oda nem volt irányozva. A buzgó magyar polgártársak ezen beolvasztási operatíója tehát valamint egy részről féltékenységet, úgy más részről nemzetisége lenézésének szégyenkínját keltvén fel a románokban, önként következett azon vágy, miszerint eredetiségéhez alkalmazott létele törvényesen elismertessék, hogy ezeréves szenvedésének , és gúnyoltatásának szégyene egyszer valahára letörölve legyen; ne kelljen minduntalan szemrehányások, néha meg egyesek dagályának keserű labdacsait nyelnie, mellyeket sem a múltból békés türelméért, sem a jelenből szelíd becsületességéért meg nem érdemelt. És ez, uraim, nem új Mózesek munkájának eredménye, hanem egy az idők mostohasága által elfedett nemzet becsületérzetének kétségtelen próbája, világos jele annak, hogy a lovagiasság szikrája kebléből ki nem aludt. S miután a magyar nemzet erkölcsi túlsúlya olly erős, hogy azt a fásultságából csak most kibontakozó román századok leforgása alatt sem érheti utól, következőleg a megtorlástól félnie nem volna kevesebb gyávaságnál: a magyar bajtársnak feladata nem az, hogy a románok kifejledező rugékonyságát kancsal szemmel nézze, hanem, hogy azt azon húron, melylyen pendül, épen úgy karolja magához, mint hajdan Romulus népe a sabinusokat. Majdan ha a dicsőség és becsület osztályosa lesz, nem kell félni, mert annak megőrzésén egy kebellé önként átalakúl, mint az a volt kiváltságos osztály ivadékain jobbára meg is látszik. Ezek lévén, mellyeket én e tárgygyal, s illetőleg nemzetem sorsávali folytonos foglalkozásom alatt a románok existentiájának, s kifolyó mozgékonyságuk alapjainak lenni ismertem meg, midőn közzétételükkel kölcsönös megértést, méltánylást és a kegyelendök illő kegyeletét remélem és hiszem, hiszem azt is, miként az egyik úgy, mint a másik óvakodni fog attól, hogy apró részletességek hiú vágyának az átalános állapot biztossága áldozatúl essék. — Drágos János: A belgrádi „der Serbe“ czimü német lapocska, mellynek 2-ik számát megismertétek immár egyik számunkban a közönséggel, Zimonyból sept. 4-ről kapott levél szerint azt irja, hogy a szerbek ismét uj tábort ütöttek Sakulánál (talán Szákulnál Strassó megyében) azt irja továbbá, hogy e tábort ő szentsége a pátriárka már meg is látogatá, s bátorságra buzdítá híveit. A vidékből oda tódul a ráczság, már mintegy 2000-en lehetnek, várják a perlszszi tábor maradványát is. Ma pedig sept. 4-kén a Szerémségből 8000 grenzer indult oda. Az egész Szerémségben tömeges felkelés van hirdetve, mindenki, a 16—60 évesig, tartozik táborba szállani. E tudósítás szerint 13,000 főnyi csapat várja Szeremségben az indulásra adandó parancsot. A szentséges pátriárkát igen is elfogta a buzgóság, midőn szerbországi volt tanácsost Knicsanint minden áron a Magyarországban dulongó rablók partjához állásra fölszólító, a pátriárka levelének egy részét mintha csak a bécsi ministerium diktálta volna tolla alá, olly nagy hasonlata van annak a híres bécsi memorandummal , melly a sanctio pragmaticát értelmezi. A pátriárka iratában is az mondatik, hogy a magyar nemzet minden utóbbi intézkedéseiben iszonyúan megsértő a sanctio pragmaticát, megsértő — úgymond — azáltal, hogy törvényt alkotott a királynak magyarországbani lakásáról, és ha ez nem teljesül, a nádort királyi hatalommal ruházta föl. Megsértő azáltal, hogy a kir. helytartó személyét sérthetlennek nyilvánítá, nem annyit tesz-e ez — úgymond — mint a királyt letenni, s még csak név szerint sem ismerni el; és végre megsértő azért, mert a német szövetség iránti rokonszenvét kijelenté. És azért minket a császár, a monarchia és a szerb nemzetiség ellenségeinek nyilvánít. De szabad legyen egy pár szót intézni a szentségesnek nevezett pártütőhez; valljon mellyik külforrásból meríté ama bölcseséget, hogy mivel a magyar, királyának olly számos törvényekben kimondott itteni lakását még folyvást sürgeti, azért a sanctio pragmatica megsértetnék ? hiszen mi nem ellenezzük, ha ő felsége az évnek egy részét Horvát, Olasz vagy Csehországban töltené is, sőt örvendenénk, ha ezt tenné, csak hogy mindenütt a nemzet bizalmát bíró tanácsosok, ne pedig a camarilla környezné, így lenne legtöbb alkalma megismerkednie a kormánya alatt álló egyes külön nemzetek bajaival, így orvosolhatná azokat legsikeresben, így környezné őt mindenfelől népeinek szeretete; mi a sanctio pragmaticával csakugyan nem ellenkezik. És mi panasza lehet a szentséges pártütőnek az ellen, hogy mi a király távollétében kir. helytartót kivánánk, s az ő személyét sérthetlennek nyilvánítók? A magyar történetben igen sok nyoma van illyetén királyi hatalommal felruházott helytartónak. Bizonyára nem tetszik az nektek elegendőnek, hogy kir. helytartónknak csupán arczképét szentségteleniték meg czimboráitok Zágrábban, óhajtanátok magas személyét is bántalmakkal illetni, ezért van megsértve a sanctio pragmatica, mert a magyar utalma alá véve a dynastiát. Ugyan csak példás hűség ez a tietek. Egy szegény zágrábi csizmadia azért, mert borozás közben a horvát bán ellen nyilatkozik, mint pártülő halálra ítéltetik, de mert mi a kir. helytartó személyét sérthetlennek nyilvánítók, ez által a sanctio pragmaticát fölbontottuk. És mert mi, mint az alkotmányosság terén nem épen gyermek nemzet, régibb törvényeink alapján azt határozók, hogy a király távollétében legyen e magyar birodalomnak helybeli kormányzója, fölbontottuk-e az austriávali szövetséget ? Ha méltóztatnék a szentséges pátriárka egy kis időt véve combinálni a nádori hatalomról alkotott 1848-ki és az V-dik Ulászló alatti törvényeket, láthatná, hogy a magyar nádor mindenkor fenséges hatalommal volt felruházva, s úgy szólva az alkotmánynak a despotismus elleni ellenőrévé tétetett. Hogy sympathiát nyilvánítunk a német szövetség irányában vétekez ? megsértette ez a sanctio pragmaticát ? hiszen a schünbrunni császár-palotán is német szövetségi zászló leng. És nem inkább a ti titkos kaczérkodástok az orosz hatalommal fogja-e felforgatni az austriai birodalmat. Mi természetes frigyesei vagyunk a német népnek, ti pedig természetes, de képmutató ellenségei vagytok annak. Említek már, hogy a bécsi lapok is kezdik lassanként átlátni a camarillának azon cselszövényeit, melylyel az a nemzetek ifjú szabadságát szinte úgy mint a magyarnak régi alkotmányos jogait gyökerestől kiirtani törekeszik. Még az Allgemeine Oesterr. Zeit. is közöl már czikkeket, mellyek ha nem is teljes sympathiát de mégis a neutralitásnak bizonyos színét viselik magyar érdekeink irányában. Septemb. 13-kai számában egy levél közöltetik Zágrábból. E czikket egy olly német ember irta, kinek sem a magyar, sem a horvát érdekek nem nőttek szívéhez — miként magát kifejezi — de minthogy alkalma volt itt és ott megismerkedni ügyeinkkel, részrehajlatlanul itélend a dolgok állásáról. Nekünk szemünkre veti, hogy mi kezdők meg a nemzetiségi harcrot; hogy mi gyalázatosan bántunk volna az utóbbi országgyűléseken a horvát követekkel. *) De viszont kárhoztatja a horvátokat, hogy ők visszaélnek gyengeségünkkel, és hogy az udvari camarillának a legutálatosb szolgálatot teszik; a horvátokat rebelliseknek mondja, mert minden kivánataikat megadá a magyar ministerium, s mégis föllázadjanak, s a schwarzgelb érdekeket pártolják. Ez, úgymond, nem méltányos tette a horvátoknak. A horvátpárt (mondaná inkább a czikkíró: Jellachich vagy camarillapárt, mert az igaz horvát velünk tart) túlbuzgó horvátiságában nagyobb egoismust gyakorland még a magyarnál is. A magyar is messze ment lázas ingerültségében, de ez csak champagner mámor volt, melly nem veszélyes, ellenben a horvát harcznak nevezetes következményei lehetnek. Világos, hogy a magyar nemzet, melly régtől fogva erélyesen vív a szabadságért, most egyszerre üldöztetik *) Kérdjük, lehet-e egy anyaországnak logálisabban bánni a hozzákapcsolt országokkal, mint Magyarország iránt a horvátokkal, midőn több jogot engedett nekik, mint saját magának megtartott. Midőn például, horvát ember bármi vallású legyen, megtelepedhetik Magyarországon , ellenben a magyar protestáns nem bírhat ottan földeket. A magyar kincstár fedezi a határőrvidék költségeit, s a horvát az adókivetésnél is csak fél annyiban terheltetik mint a magyar. És végre nemzetiségi szempontból is, megrontása-e az a horvát nemzetiségnek, midőn a holt latin nyelv helyett saját élő nyelve létetik belügyeinek kormányzatában diplomatikaivá ?