Kossuth Hirlapja, 1848 (1-157. szám)

1848-09-19 / 69. szám

HIR­LAPJA. 69. szám. Pesten, kedden, September 19.18­48. Megjelenik, hétfőt kivéve, naponként. Mindenféle hirdetmények felvétet­nek ; négyszer halálozott sőrért 3 pgő kr., kettés hasdan sorért pedig 6 pgő kr. számíttatik. Előfizetési díj félévre Budapesten házhoz hordással boríték nélkül 8, postán borítékban hatszor küldve 10, kevesebbszer küldve 9 pgő ft. Előfizethetni minden postahivatalnál­­ helyben a kiadóhivatalban: Egye­­tem-utcza, 90. szám, első emelet, előbb Almás!-, most a pesti takarék­­pénztár házában. PEST, SEPT. 18. Jóslatot mondok, hazámfiai! szegény elárult magyarok! Hét év óta sok jóslatot mondok, és szinte borzadok, látván, hogy minden, de minden olly borzasztón hamar teljesedett. Minden, de minden szavam teljesedett, még az is teljesedett, hogy egy férfiúnak irtózatos betegségét megjósolom, kinek emlé­kezetéhez sok érdem csatlakozik, s kinek szellemi halála mély fáj­dalommal illeti az emberkebelt. A mit a birodalomról, a mit a magyar aristocratiáról, a mit Horvátországról jósolók, minden de minden teljesedett, és az is tel­jesedőfélben van, mit a dynastiáról jósolók. Szinte megborzadok magamtól, úgy vagyok mintha nyitva volna szemeim előtt a falum könyve , s hiába húnyom be előtte szemeimet, a világosság át czikár lelkemen, mint villám a sötét­ségen. És én a kényszerűség ösztönének hódolva, ismét jóslatot mondok. Hallgassatok meg hazámfiai ! Az örökkévaló isten nem egyes csodákban, hanem átalános törvényekben nyilatkozik. Isten örök törvénye, hogy a ki magát elhagyja , azaz isten-­­ től is elhagyatik. Örök törvény, hogy a ki magán segít, azt az isten is meg­segíti. Isten törvénye, hogy a hitszegés végeredményben maga magát bünteti meg. Isten törvénye, hogy a ki a hitszegésnek, az igazságtalan­ságnak szolgál, az igazságnak diadalát készíti elő akaratlanul. A mindenség ezen örök törvényeire támaszkodva esküszöm, hogy jóslatom teljesedni fog. És jóslatom ez: Jellacsich beütéséből Magyarországba, Ma­gyarország szabadsága fog következni. Szegény hitszegően elárult magyar hazánk szent nevére kérlek, higyetek a jóslatnak, ha hisztek, teljesülni fog. Miből áll ennek a Jellacsichnak hatalma ? Egy kis anyagi erő 50—60—70 ezer ember, pillanatnyilag­­ hatalmasnak látszó, mert a határőrvidéki szerkezetnél fogva mint­­egy 30 ezer kész fegyverest talált. De mi van a háta megött ? mire támaszkodhatik ? hol van a nemzet, melly az igazság lelkesedésével támogassa őt ? melly ki­pótolja seregének csak azon hiányát is, mellyet nem is a szíve mé­lyében megsértett magyar engesztelhetlen karja , hanem maga az út fáradalma, s a mohón hörpölt magyar bor kidönt ? Nincs sehol — sehol. Egy illyen sereg csak pusztítani képes. Hódítani, vagy épen hódítását megtartani nem. Balu kán száz­ezrekkel szállotta meg hazánkat. — Pusztított, de kiment. Az illyen Jellacsich-féle expeditio legfölebb sáskajárás. A sáskasereg mindig előre nyomul, de mindig fogy, végtére kivesz. Minél belebb nyomuland Jellacsich az országba, annál bizo­nyosabb, hogy egy embere sem látja többé a Száva vizét. Mi magyarok,csak akarnunk kell, elegen vagyunk, hogy csak kővel is agyonverjük. Hogy aztán mi történik ? arról majd akkor szólunk. A ma­gyar nem érdemelné meg, hogy isten napvilága reá süssön, ha reggel első s este utolsó gondolata nem volna az ocsmány hitsze­gésnek, a rút árulásnak eleven emlékezete, mellyel a magyarnak az élők sorábeli kiirtására olly példátlan alávalósággal összees­küdtek. A magyarnak tehát most csak két teendője van. Egyik: f­e­­— állani tömegben a haza földét megszállott ellen­ség agyonnyomására. — A másik: „emlékezni.“ Ha a magyar e kettőt nem teszi, akkor olly gyáva nyomorúlt nép, mellynek neve a világ históriájában ugyanazonossá lesz a szé­gyen s gyalázat névvel; akkor a magyar olly gyáva nyomorúlt nép, melly megfertőztette ősei szent emlékét, mellyre maga az örökké­való isten azt fogja mondani :­„Bánomhogy teremtette­m“, akkor a magyar olly istentől elátkozott nép, mellytöl a levegő meg fogja tagadni éltető erejét,mellynek kezei alatt a televény bú­zaföld sivatag homokká fog változni, mellynek közelítésekor ki­aszik a szomjat enyhítő forrás, ki hontalan és bujdosandik a föld­hátán, ki hiában kérendi az irgalomtól az alamizsnának száraz ke­nyerét, kit alamizsna helyett arczúl csapand az idegen faj, melly öt saját hazájában vándor koldussá teendi, kit mint a gazdátlan ebet, büntetlenül verend agyon bármelly gazember; ollyanná lesz, mint a bélpoklos, kit minden ember kerül, mint az indus pária, kire az ebeket uszítják. Hiában forduland a vallás malasztjához, neki nem adand az vigasztalást. Isten ! kinek teremtési mívét gyávasága ál­tal meggyalázta, nem bocsátandja meg bűneit sem ezen a világon sem a másikon; a leány, kihez szemeit felemelendi, seprővel haj­­tandja el a küszöbről, mint a rühes állatot, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, s gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza. Borzasztó, borzasztó i de így lesz. Az átok kérlelhetlen es­küjével esküszöm a szabadság istenére, e hont vérrel szerzett őse­ink meggyalázott emlékezetére esküszöm, hogy igy leszen, ha a magyar faj olly gyáva, hogy tömegestül fel nem kel Jellacsich szolga poroszlóit, s a szerb rablókat és minden árulót, ki a ma­gyar ellen karját emelni meri, összezúzni, mint zúzza a fergeteg az útjába vetett kötetlen szalmakévét, s ha olly gyáva lesz a magyar faj, hogy szétzúzván ellenségeit, meg tudna bocsátani vagy egy perczig is elfelejteni az árulókat és az árulást. Nem, nem! ezt a magyar nem teheti­ és legyen átkozott, ha megteszi. Azért mondom én, hogy Jellacsich beütéséből Magyarország szabadsága fog következni. Először győzni, aztán leszámolni. Ez a feladat. Fegyverre tehát, a ki férfiú! Az asszonyok pedig Veszprém és Fejérvár között ássanak egy irtózatos sírt, mellybe vagy a magyar nevet, magyar becsüle­tet, a magyar nemzetet — vagy ellenségeinket eltemessük; s mely­­lyen vagy a magyar név szégyen oszlopa álland illy felírással: „igy bünteti isten a gyávaságot“, vagy álland a sza­badság örökzöld fája, mellynek lombjai közös isten szava szóland, mint szólott Mózeshez az égő tüskebokorból. „A hely, mely­ben állasz, szent, igy jutalmazom a bátorságot s­zabadság, dicsőség, jólét és boldogság a ma­­garnak.“ Fegyverre tehát magyar­ életedért, becsületedért, hazádért, Szádért, ősi tűzhelyedért, a földért, melly táplál, mellyet véres írejtékeddel míveltél, s mellyet most a hitszegök, szabadságod eldöntésének béréül akarnak a szerbeknek, illyreknek kezére iszani, s téged saját hazádban földönfutóvá tenni, mint tették már­­ temerini szegény magyarokat. Fel, fel, fegyverre magyar! a ki a törvénynek nem engedel­­eskedik, mellyre a király is megesküdött, az á r­u­l­ó; a ki pedig raló, azt el kell fogni, s a törvénynek kezébe kell szolgáltatni. Hazánk mindenünk! a hazát megmenteni első kötelesség! H azát mentve magunkat mentjük. A kinek egy faluban, a kinek egy megyében legkisebb ha­­rsa van, ragadjon zászlót ! Ne halljunk más zenét Magyarhon té­­sni, mint Rákóczynak búskomor indulóját; gyűjtsön maga körül 0—20—50—100—1000 embert, ki mennyit tud, s vigye Vesz­­rém felé, Veszprém táján, gyűljön össze az egész magyar nép,mint sszegyülend Ítélet napjakor a feltámadott emberiség, s rajta az el­­mségrel Énekeljétek ama szent éneket, mellyet ismertek : „Tartsd meg isten országunkat, Mi magyar hazánkat; Rontsd meg mi ellenséginket, A kik üldöznek bennünket“ Fel! fel! fegyverre­l! velünk van isten és az igazság! — Kossuth. LEMONDÁSOM s a mi utána következett. Kötelességnek érzem, röviden számot adni polgártársaimnak. A martiusi napok nem ember mive. Az örökkévaló istené. Nekem csak annyi mivem volt benne, hogy határozottan megragadom az események fonalát. Mielőtt Bécsbe menénk az országgyűlés küldöttei, Batthyá­­ly Lajost, leendő első magyar miniszer­elnöknek kiáltám ki a pozsonyi erkélyről a nép ezereinek, s isten azt mondá „Amen.“ ügy jön. Egy perczig Bécsben magában olly hatalom állott kezemben, mellynek emlékezetére is borzadok. Intésemtől függött, mi történjék a bécsi „Burg“-gal. És én azt mondom az austriai háznak „Hived vagyok, nekem nem kell semmi, én nem ismerek nagyravágyást eddig. Adja meg a király Magyarországnak, a mihez ennek régi jogai van, a mire 14 király megesküdött, s esküjét egy sem tartottja meg; adja meg neki önálló független kormányzatát „und i­c­h werde Ruhe­schaffen dem Hause Österreich im Wien.“ Úgy jön. És mi leyális magyarok beértük a legszorosabb igazsággal, kevesebbel mint az igazsággal, midőn minden kezünkben volt. Elég kábák voltunk azt hinni, hálásak lesznek a magyar nemzet iránt, még csak seregeinket sem hívtuk vissza külföldről. A pragmatica sanctio iránti gyöngédségből hagytuk kin, támogatni a roskadozó ház oszlopait; ben pedig megszenvedtük az idegen tiszteket idegen zsoldosokat, s etettük saját kenyerünkkel, fizettük keserves véres verejtékünkkel. S mi lett belőle ? miként hálálták meg? Seregeink vérével győzelmet vívtak ki, s díjul a magyar szabadságot akarják elti­porni ; — az idegen seregek pedig összeesküdtek az őket tápláló hazánk ellen. Bécsből megjövénk, amint nevezőnek: „magyar argonau­ták.“ Kértem a ministerelnököt, hagyjon ki engem ministeri com­­binatiójából, gyomromból utálom a hivatalt. Azt mondák: nem lehet, nélkülem nem alakulhat ministe­­rium, nem meri senki a financztárczát elvállalni. Engednem kellett. Meghozom az áldozatot, a legnagyobbat életemben. Ministerré lettem, é­s a sok kegymosoly csak úgy özönlött reám le a magasból. S én megborzadtam önmagamtól , midőn a sanctio napján a trónus lépcsőzetéhez kellett állanom. — És mondom magamban: „Mindenható Isten! miért mérted reám e pohárt.“ Elkövetkeztek a kezdődő résznek napjai. — Elvem volt: igazság, de az igazság mellett kérlelhetlen szigor a kígyófaj el­len, a­hol csak fejét felemeli. Azt mondák: diplomatizáljunk, ne kísértsük energiával a fótumot. Hiszen lehetetlen , hogy elhagyjanak; lehetetlen, hogy ne támogassanak, királyi esküvel szentesített törvény s igazság mellett. És diplomatizáltunk. És megcsalták szegény hazánkat, rútul, iszonyatosan. Midőn világos volt, hogy megcsaltak, mondom: „Az idő ugyan veszve van, most 10.000 ember kell, hol két­ezer elég volt volna.“ Azonban bátorság, energia, még veszve nincsen semmi. És mondák: igen, energia, de a „törvényes formák között, azon túl nem lehet lépni, akármi történik. No mondom: formák miatt elvesz a haza. — De biz az csak úgy ment, hogy ha valamelly parancsnok elárult, írtak neki régi híres lőcsei formára „Herr N. N. soll sich äussern, miért árulta el az országot?.“ Jellacsich nem úgy bánt a dologgal, akasztófát állított annak számára, a­ki nem akart pártütő lenni, s mikor elég erős volt, azt mondá a péterváradi főhadi kormányzónak, a nálánál öregebb, rendjelekkel rakott, érdem s nem pártütés által emelkedett Feld­­marschal-Lieutenant Hrabovszkynak: „Rendet a császár tette ide, én pedig leteszem, menjen kend pokolba!“ És elment— mondván: majd „satisfactiót kér a császártól“, a császár pedig azt mondá: „Mein lieber Jellacsich, ön derék, hű, loyális , pártfogóm; biztosítom önt magas császári kegyelmemről.“ És mi mindig „törvényes formákról“ és „diplomatiáról“ és „militair reglement“-ról és „Reusserungok“-ról beszélgettünk. Százszor mondom: „resignálok“, azt felelék: „Az istenért nem szétbomlik a ministerium, soha sem lesz többé magyar financz­­minister. Én leszek felelős a haza szabadságáért.“ Kínos egy helyzet volt. Öt hónapon át soha egy nyugodt pillanat, soha egy, mellyben magammal elégedett lehettem volna. Időközben a császár megszökött Bécsből. Más nemzet azt mondta volna, a mit a nemzetek mondani szoktak, midőn fejedel­mük megszökik. Mi, mindig hű, mindig leyális magyarok, kettöztetjük hűsé­günket. A „martius“ szerkesztője perbe fogatott, mert azt hír­te, hogy István főherczeg ideiglenesen kezébe véve az országlást. Könyörögtünk, hogy jöjön a király hű körünkbe, s elég naivok voltunk hinni, hogy megteszi, annyival inkább, mert meg is ígérte, miként előtte 14 ősei ezerszer megígérték, és 300 esztendőn át, alig töltöttek 300 napot Magyarországon. Ekkor a vezérpolitika az volt: „Budapest nyugodt legyen minden áron, különben a király el nem jő“, és Budapesten e nyu­galom végett annyi katona vesztegelt, mennyivel Kis Ernő kiir­totta volna a rabló szerbeket. Majd mindinkább világosságra jöttek a reactio ármányai; a katonai parancsnokok részint haboztak, részint nem engedelmes­kedtek; a bécsi „Hofkriegsrath“ épületének személyzete minden­ütt bemártotta kezét a magyarországi katonaság dolgaiba . Jella­csich nyíltan revoltált, külföldről a magyar katonát nem adták ide, hermetice elzárták a magyar kormánynyali közlekedéstől, ha vala­melly magyar ezrednek magyarhonbai bejövetelét megengedték is, a végrehajtás elmaradt. Maga a király is parancsolt, mégsem lett semmi sikere; s azt mondák Bécsből: „mi mindent megtevőnk, de — ez s ez ezredes, ez s ez parancsnok nem engedelmeskedik.“ Átalában ő felsége a király kevés kivétellel, mind addig, mig Olaszországban Radeczky nem győzött, mindig kiadta a törvényes parancsokat, Jellacsichot pártütőnek nyilatkoztatta; a hadi főpa­rancsnokságoknak, határőröknek megparancsolta, hogy a magyar hadügy­miniszernek engedelmeskedjenek. Ám­de parancsainak ritkán engedelmeskedett valaki, s az ellenséges szellemű főtisz­teknél azon maxima uralkodót­, hogy nem az a fejedelem akaratja, a mit ír, hanem az, a mit „mások a fejedelem legköze­lebbi körében mondanak.“ így űzte a camarilla velünk s a király nevével a legrútabb játékot. János főhercz­ nem ment Horvátországba, a fejedelem törvé­nyes akaratát tudtúl adni a népnek, s határőröknek. Jellacsich el­lenben kit a király pártütőnek nyilatkoztatott,Bécsben a legnagyobb kitüntetéssel fogadtatott. Bécsből, mint mondák „tévedésből“ ágyúkat, lőszert, puskát, fegyvereket küldöttek neki; küldöttek pénzt, nehogy a szegény határőrök szükséget szenvedjenek; a kö­zös harminczadi hivataloknak megparancsolták, hogy a magyar jövedelmeket Jellacsichnak adják ki, nyugtatvány mellett; a Fiume védelmére rendelt magyar gránátosokat „tévedésből“ Radeczky­­hez küldék; Dreyhahn alezredest, ki Fejértemplomot olly rú­tul eláruló „tévedésből“ ezredessé tették. Mayerhoffer austriai consul és tábornok „nehogy polgárvér ontassék“,a határőr ezredeket fellázította, s a rabló szerbekkel czimborált, miután elő­ször Bécsben onnan Zágrábban megfordult, Sz. Tamás körül áru­lás tette semmivé igazságos reményeinket. A magyar hadügy­mi­­niszer rendeletei ellen minden ember „alázatos remonstratiókat tett,“ és senki sem engedelmeskedett, a bécsi ministérium a hor­­vátok részére felmondta a neutralitást ellenünk, a birodalmi or­szággyűlés előtt,a fellázadt rabló szerbeket „Waffenbrüdereknek“, az ellenöki háborút „természetelleninek“ nevezte, a tót, oláh vi­dékiek Bécsből lázadásra izgattattak, Erdély az unió megtörésére bujtogattatott, szóval mindenütt pártütés, árulás, lázadás és min­denütt a fejedelem iránti hűség, és loyalitás nevében a törvény ellen. Ez alatt hitelen vezéreink bácsi táborunkat, melly jól ve­zetve elég volt volna a szerbeket akár kiirtani, két hónapi tétlen­ségben, szabad ég alatt örökösen nyugtalanított állásban elkínoz­va, elkedvetlenítették, jobb felét betegségnek adák martalékul, végre csatába vezették­ a hadi tanácsban megállapított disposi­­tiókat, éjjel megváltoztaták, a nélkül, hogy a hű és becsületes csapatvezéreket a változásról értesítették volna, s midőn Bako­nyi mind­ezeknek ellenére már a sánczot meghágta , a győzelem perezében hátrálót fuvattak. Irtózatos! Majd ismét Temerin s Járek esett áldozatul, mit a szerb gyujtogatóknak egy kardvágás nélkül feladtak, s visszafoglalni nem is próbáltak. Előbb pedig Földvárt elfoglalák, s elfoglalván visszavonultak, átadták a szerbeknek, s három héten át nézték egy puskalövésnyiről, miként csinálnak ellenünk egy újabb erős­séget. Végre pedig főtisztek s egész seregek — az idegenek kö­zöl — nyíltan kijelentették, hogy a határőrök ellen nem fognak küzdeni. Elvették pénzünket, s elárulták törvényünket, — és ezt ka­tonai becsületnek keresztelték. Tényeket mondottam el. Igyekeztem , lelkem s minden te­hetségem szerint a vészt ellensúlyozni, de a hadi tárcza nem volt kezemben , én csak szólhattam, tennem nem lehetett, a lemon­dásomat pedig a legfőbb veszélynek mondá mindenki, s én hó­napokon át azon kínos helyzetben valók, hogy együtt kellett egy olly politica felelőségének színét viselnem, melly vagy nem egye­zett az én nézetemmel, vagy későn fogadtatott el, vagy a foganat­­bavételnél megtörött. Végre a bajok annyira nőttek, ugyanazon egy fejedelemnek egyik ministeriuma velünk olly ellenséges lábra tette magát, hogy a dolog már tovább igy nem maradhatott. Tisztába kellett elvégre lőni,akar-e a király magyar koronája épségének, hű magyar nemzete törvényes önállásának s a király által esküvel erősített törvényeinek megvédésében, minket gyá­­molítani vagy pedig nem ? Mert ezen irtózatos állapot tovább nem húzható halasztható, hogy a pártütők, lázadók, de még a rablók is, a fejedelem nevé­ben borítsák vérbe, lángba az országot, irtó háborút viseljenek a magyar faj ellen, a fejedelem közvetlen köréből szőjék Magyar­­ország ellen az összeesküvést, ha a fejedelem a törvény érdeké­ben parancsol valamit, azt a királyi udvarból tegyék semmivé, a pártütök pedig azzal lázítsák a népet, hogy akkor tesz a királynak kedves dolgot, ha a király törvényes rendeleteinek ellene szegül.­ Azért hát — mert ezen borzasztó játék tovább nem tűrhető

Next